Számunkra lom, másnak meg értékes kincs a túléléshez

Múlt hét végén kezdődött a megyeszékhelyen a lomtalanítás. Környékünk sem maradt ki, utcára is kerültek a feleslegek. Régi heverők, lámpák, faládák és különféle alkatrészek.

Hartai Gergely

Nálunk például olyannyira sok minden felhalmozódott, hogy szinte már az út szélét súrolták a ház elé kitett lomok. És ahogy láttam, az utcában szinte mindenhol. Közben pedig egymást érték az érdeklődők.

„Faanyag van? Naná! Vasból lehetne még vinni? Bármennyit! Arra a fűrészbakra már biztosan nincs szükség? Áh, dehogy!” Mire észbe kaptam, már afféle jó kereskedő módjára osztogattam elnyűtt portékáimat.

Mígnem egy idős hölgy jelent meg a kapumnál, nem sokkal később pedig egy harmincas éveiben járó férfi érkezett. A hölgy a kitett rozoga fatákolmányaim láttán a fejéhez kapott: „Édes fiam, nekem ezek kellenek! Lesz belőlük jó kis faláda vagy virágkaspó!” Azzal vitte is újrahasznosítani a talán nem is oly értéktelen darabokat.

Aztán a furgonos férfi következett. Őt a rozzant faablakok érdekelték, melyekben már üveg is alig volt. Hosszasan pásztázva a limlomot, egyszer csak megszólalt: az összeset magával viszi. Nem telik ugyanis tüzelőre, így a hidegben jó szolgálatot tesz az ingyen faanyag. Mondanom sem kell, örömmel pattant be a furgonba, majd elhajtott.

Néhány órán belül pedig minden eltűnt a ház elől. Tanulságos órák voltak, annyi szent!

Hiszen néha egyáltalán nem gondolunk bele, hogy amitől mi legszívesebben megszabadulnánk, az másnak akár nélkülözhetetlen is lehet. Az ilyen hétköznapi alkalmak, mint amilyen ez a szolnoki, azt hiszem, erre is ráébresztenek bennünket.