Kultúra Lovagja címet kapott Deák Péter népi iparművész, fejlesztőtanár

Ez azért is érdekes, mert Deák Péter Vezsenyen él és Szolnokon dolgozik.

– Tanítványaimmal már 25–26 éve, a Népművészeti Egyesületek Szövetsége egyik önálló tagszervezeteként működve, az ország legkülönbözőbb területeire kapunk meghívást. Nagyon sokáig bemutatókat tartottunk például a Szentendrei Skanzenben és a Budai várban a Mesterségek ünnepén. Feleségemmel, Fenyves Máriával létrehoztunk egy alapítványt a 2001-ben számomra megítélt Szolnok Város Pedagógiai Díjáért kapott összegből, melyet arra fordítottunk, hogy a gyermekotthonból kikerült fiatalokat segítsem tehetségük gondozásával. Számos rendezvényen vettünk részt, itt kerültem kapcsolatba a baranyai népművészeti szervezettel is – adott magyarázatot a díjazott.

Péter azt is bevallotta, sejtelme se volt a jelölésről, míg alig egy hónappal ezelőtt fel nem kereste a baranyaiak elnöke, és le nem tette elé az arról szóló iratot, és tudatta, hogy meg is kapja a címet a népi hagyományok ápolásáért. Először volt benne egy kétkedő érzés, de a közvetlen környezete is azzal nyugtatta, hogy ne aggódjon, megérdemli ő ezt.

– Így aztán próbálom e címet méltán viselni, még akkor is, ha nagyon húzza a nyakam ez az érem – jelentette ki nevetve.

Való igaz, van súlya a nyakbavalónak – ahogy gazdája munkásságának is.

Szövő, népi iparművész, a Népművészet Ifjú Mestere, fejlesztőtanár, mentálhigiénikus, drámapedagógus, hagyománykutató. 35 éve a szolnoki gyermekotthonban élő gyermekek nevelője, fiatalok mentálhigiénés segítője, fejlesztő, lelki támogatója, felnőtt létük megalapozója, életútjuk kísérője, támasza. Komplex személyiségfejlesztő kézműves-foglalkozások feltételeinek megteremtője, kézműves- és életúttáborok szervezője. Mindennemű tevékenységét a keresztény értékekre alapozva, feladatát szolgálatként éli meg.

Az ökológiai szemlélet elkötelezettje, tanítványait a természettel való szerves kapcsolatra neveli. Nemzetközi ifjúságvédelmi tehetséggondozó program elindítója, a tárgyi és szellemi hagyományok interaktív módszerekkel történő átadásának szorgalmazója, ez irányú szakmai programok kidolgozója – olvasható a díj odaítélésének indoklásában lovagias tettei gyanánt.

– Kamaszkorom óta szívügyemnek érzem a népi hagyományokat – hangsúlyozta Péter. – Természetesen még ma is alkotok, de sokkal ritkábban, inkább a gyerekekkel együtt. Időközben nagyon megszerettem a fával való munkát, egy időben rengeteg gyerekjátékot készítettem, amikor a fiam megszületett, mindenfélét faragtam neki a lovacskától a dömperig, láthatók is voltak egy kiállításon, a Damjanich János Múzeumban. Ma is faragok, ha van időm. A gyermekotthon terápiás műhelyében viszont nagyon sok mindennel foglalkozunk. Szövés, nemezelés és bőrművesség az alaptevékenységem, ezeket tanultam annak idején mesteremberektől, de emellett az esztergályozástól a kovácsoláson át a fafaragásig, alkalmazott grafikákig húsz-huszonöt féle dolgot művelünk – mondta.

– E ránk bízott, súlyos terheket hordozó, hátrányokkal küzdő gyerekeknek fontos, hogy megerősítő, kézzel fogható sikerük is legyen, de még fontosabb, hogy mit élnek át alkotás közben. A munkám pedig egyre inkább a lelki megtámogatás felé hajlik. Ma már kevesebbet hallani rólunk, korábban volt, hogy szinte minden évben díjakat nyertünk. Sokfelé jártunk, többször voltunk Kanadában is, ahol szociális munkás kollégákkal kidolgoztunk egy nemzetközi, kimondottan hátrányos helyzetű gyerekeknek szóló tehetséggondozó programot is. Aztán kicsit elcsendesedtünk, de azok a fiatalok, akik úgymond első- vagy másodgenerációs nagy alkotói voltak e közösségnek, ők viszik tovább ezt a tudást – fejtette ki a lovaggá ütött népművész-pedagógus.

Munkája lényegét pedig frappáns hasonlattal írta körül.

– Minden gyermek egy különálló, csodálatos birodalom, akkor is, ha rettentő sok negatív szörnyűség történt velük. Nekem a gyermek lelkével kell dolgoznom, nem elsősorban azzal, ami rárakódott. Rengeteg kis ajtó vezet hozzájuk, amit meg kell találni. Először az ember egy kis ablakon kukucskáljon be, és utána szép csendesen kezdje az ajtókat nyitogatni. Ha kialakul a bizalom, az elfogadás, onnantól kezdve lehet a gyerekkel dolgozni, és ez időbe telik. A szeretet, az elfogadás, a türelem, a lelkükhöz való bebocsátás kérése – ez az én ars poeticám.

Az árvíz óta számítanak igazán helybelinek

– Szandaszőlősön laktunk, és 1996-ban vettünk egy alkotóházat Vezsenyben, amihez hozzáépítettünk. Péntektől vasárnapig ott töltöttük az időt, ami egyre inkább kitolódott. Hétfőn is maradtunk, már csütörtökön kimentünk, míg végül azon vettük észre magunkat, hogy sokkal többet vagyunk kint, mint Szolnokon. Belefolytunk a közéletbe is, csináltunk újságot, kiállításokat. De idő kell a falun élők bizalmához, eleinte kívülállóként néztek ránk. Aztán 2000-ben, az árvíz idején vittem ki segíteni védekezésben 13–14 nagyobb gyereket a gyermekotthonból. Elég kalandosan jutottunk ki. A feleségem is jött zsákolni. És amikor megláttak ott minket a falubeliek, onnantól számítottunk a szemükben vezsenyieknek – árulta el Deák Péter, hozzátéve, hogy ez egy csodálatos kis falu.