Az ismert szinkronszínészt sok emlék köti Szolnokhoz

Az ország egyik legismertebb szinkronszínésze, az itthon nagy sikerrel bemutatott Szulejmán címszereplőjének, és több ismert külföldi sztár, például Ben Affleck, Paul Rudd, Sam Worthington, Joseph Fines, vagy Mark Wahlberg magyar hangja. Széles Tamás színművészt most a szolnoki közönség is megismerheti, hiszen ő játssza a Szín-Mű-Helyben a Tizenkét dühös ember „egyikét”.

– Először láthatja a szolnoki közönség a Szigligeti színpadán – mégpedig a Tizenkét dühös ember című kultikus darabban – pedig úgy tudom, több szál is köti Szolnokhoz.

– Ugyan először játszom a Szigligeti Színházban, de valóban, sok kedves emlék köt ehhez a városhoz. Anyai ágon a családom szolnoki, édesanyám is itt született, egyik nagybátyám a város díszpolgára, és még mindig élnek unokatestvéreim a városban.

– Gyerekkoromban sokat nyaraltam nagynénémék közeli tanyáján, ami nekem, pesti gyereknek mindig nagy kaland és a szabadság igazi élménye volt. Tehát ugyan először dolgozom a szolnoki színházban, mégis az első perctől otthon éreztem magam, kicsit olyan érzés volt, mintha hazajönnék.

– Miért éppen a színészetet választotta annak idején?

– A családban soha nem volt színész, se színházi ember. Tizenhat évesen, egy gimnáziumi diáktársam hívott el egy színjátszó csoportba, ott szerettem bele a színházba.

– Felvételiztem a Színművészeti Főiskolára, rögvest fel is vettek, és bár többször pályát szerettem volna módosítani, végül mégis megmaradtam a színpad melletti olthatatlan szerelemnél.

– A Tizenkét dühös ember munka szempontjából sem könnyű darab, hiszen minden szereplő folyamatosan fent van a színpadon, így az előadás állandó koncentrációt kíván. Hogyan emlékszik vissza a próbafolyamatra, mennyire volt nehéz mind együttműködés szempontjából, mind a saját szerepét illetően?

– A Tizenkét dühös ember tényleg dühös, legalábbis feszült. Mivel a színészek mindig saját érzelmeikkel dolgoznak, elkerülhetetlen, hogy a darab próbafolyamatában konfliktusok legyenek.

– Azt hiszem, ez minden egyes darab próbáira igaz. Mi több, kell is, hogy legyen feszültség, hiszen a tizenkét esküdt egy fiatal fiú élete-halála fölött kénytelen dönteni. Voltak olyan napok, amik feszültségterhesek voltak, de erre számítottam.

– Ebben a darabban ez a feszültség vagy düh a legfontosabb kellékünk. Persze mindannyian tudtuk, hogy ez az alkotófolyamat része, és ettől függetlenül oldott, jó hangulatban dolgoztunk. Sok kollégát, akit korábban nem ismertem, nagyon megszerettem.

– A darabban ön az az esküdt, aki inkább a szelídebb útját választja a meggyőzésnek. Az életben is hasonlóan gondolkodik? Van-e tanulsága az ön számára a történetnek, és ha igen, mi az?

– Hogyne, úgy érzem, rengeteget tanultam belőle! Az általam játszott nyolcas számú esküdt az úgynevezett „puha vezető” típusa, aki nem utasításokkal és egyszemélyi döntésekkel, hanem kételyekkel, érzelmi ráhatással és logikai folyamatok elindításával ösztönzi a többieket.

– Úgy is mondhatom, terelgeti az eseményeket, és engedi, hogy a többiek maguk jussanak el a felismerésekre, és maguk hozzanak döntéseket. A darabbeli végső ellenfél a kitűnő Molnár László kollégám által játszott hármas számú esküdt, aki épp az ellentéte: autoriter vezető típus, aki maga hozza a döntéseket, keményen és következetesen kiáll és kitart amellett, amit akar.

– Igyekeztem a lehető legmélyebben elemezni a helyzeteket, a karaktereket, megfejteni a szituációk hátterét, az általam játszott szerep benső motivációit, reakcióinak miértjét. Ez a figura olyan jellegzetességekkel bír, amiket alaposan meg kellett ismernem, hogy a bőrébe tudjak bújni.

– Az ország egyik legismertebb szinkronszínésze, az itthon nagy sikerrel bemutatott Szulejmán című sorozat címszereplőjének, de több ismert külföldi sztárnak is magyar hangja. Miben más ez a munka, mint egy színházi produkció? Művészi szempontból mekkora értéket képvisel a szinkron a színészi munkában?

– Szerintem a szinkron iparművészet, olyan, mint a műfordító munkája. Ezért bánt, hogy manapság sokan kikelnek a szinkron ellen, mondván, hogy az emberek azért nem beszélnek idegen nyelveket, mert a filmeket szinkronnal vetítik.

– Tényleg?! Akkor a regényeket és verseket se fordítsák le, olvasson mindenki eredetiben, és akkor biztos minden magyar poliglott lesz!

– Szóval, a szinkron szerintem alkalmazott műfaj, ahol – mondjuk egy művészi film esetén – éppolyan alázatra és szakmai tudásra van szükség, mintha színpadon játszanánk. A tucatjával gyártott, olcsó, gyenge minőségű sorozatok persze más kategóriát képviselnek. Azt szoktuk mondani, hogy azokat megpróbáljuk a hanggal feljavítani.

– Úgy tudom, amellett hogy játszik és szinkronizál, ír is.

– Az elmúlt évben felfedeztem a monodráma műfaját, és mintha egy dzsinnt engedtem volna ki a csodalámpából, egy-két hónap leforgása alatt több monodrámát írtam, és csak jönnek és jönnek az újabb ötletek.

– Az első saját írást már bemutattam Budapesten, Júdás címmel, most a többi megvalósításán dolgozom. Különleges műfaj, ami feladatot jelent a színész számára és nem csak a szöveg mennyisége miatt! Ez a kihívás nagyon kellett nekem, és úgy érzem, a saját határaimat feszegetem vele. Jó kilépni a komfortzónából.

– Egy képzett színésznek mekkora pluszmunkát jelent, hogy eljuttassa a mondanivalóját a szélesebb rétegek felé is, amikor manapság az úgynevezett „celebek” vannak a leginkább reflektorfényben?

– Amilyen dühösek az esküdtek, épp olyan dühös vagyok én ebben a kérdésben! Őszinte ellenszenvvel figyelem a médiában tomboló celebcunamit, mert elmossa az ízlést!

– Egyébként szeretni való embertársaim pusztán azért válnak felkapottá vagy a közízlés formálóivá, mert valami botrányos dolgot csinálnak. Úgy mutogatják őket, mint hajdan a Barnum cirkuszban a szakállas nőt vagy a zebrának kifestett lovakat.

– Porhintés, talmiság, a középszerűség diadala… Pedig a szakszerűséget nem lehet népszerűséggel helyettesíteni. A kettő ég és föld!

– Ennyi munka mellett jut -e ideje a magánéletre, hobbira?

– Az elején említettem, hogy többször akartam pályát módosítani. Ennek a legnagyobb áldása volt, hogy teológiát tanultam, és 2010-ben lelkipásztor lettem. Azóta szolgálok Gyömrőn, egy Pest közeli missziós gyülekezetben. Sokakat ez meglep. Hogy lehet valaki egyszerre színész és pap? Nekem azonban így teljes és egész az életem.

„Talán ide sem utoljára jöttem”

– Még én sem tudom pontosan, mit dolgozom a jövő évadban. Tudom, hogy a tatabányai Jászai Mari színházban kezdem az évadot, és készülök saját monodráma-bemutatóra is – beszélt a jövő évéről Széles Tamás.

– Talán Szolnokra sem utoljára jöttem. Amikor a pályám elején a budapesti Nemzeti Színházba szerződtem, Iglódi István – az akkor frissen kinevezett igazgató, korábbi tanárom, aki Szolnokon is sokat rendezett – azzal szerződtetett le oda, hogy rám van szüksége.

– Azt mondta, azokat a szerepeket, amiket nekem szán, mással nem tudja elképzelni… Számomra öröm itt játszani, és örömmel jövök vissza, ha szükség van rám.