Ismerje meg a vasúti fékrendszerek históriáját!

A kocsikból sötét alakok ugrálnak ki és tűnnek el a vasút menti kukoricásban. Nyomukban cifra hangon káromkodó kalauzok, akik már sejtik, úgyis hiába futnának a menekülők után. Nyilván már sejtjük, meghúzták a vészféket. Az eset két hétig megismétlődik: Újszász alatt ismeretlenek meghúzzák a vészféket és leugrálnak a vonatról.

A vasúttársaság megunja a dolgot, és a csendőrség segítségét kéri. A jelzett helyen csendőrök bújnak meg a kukoricásban idomított kutyákkal megerősítve. Amikor ismét meghúzza valaki a vészféket és leugrálnak a vonatról, egyenesen a járőrök karjaiba szaladnak.

Legalább harminc leszállót fognak el, és kísérnek be a csendőrőrsre. Arra a kérdésre, miért húzták meg a vészféket, amikor azt csak rendkívüli esetben szabad!? Azt felelik: messze laknak az állomástól és így hamarabb hazaérnek.

A fenti történetet egy ismerőstől hallottam, akinek a nagyapja sokáig emlegette az igencsak különös sztorit.

De ha a vészfékről esik szó, nézzük meg, hogyan alakult a vasúti fékrendszerek históriája! A vasút hőskorában a vonatokon egyszerű fékrendszereket alkalmaztak, amin nem is kell csodálkozni, hiszen olyan lassan haladtak, hogy még a postakocsik is megelőzték őket.

1845-ben a németeknél alkalmaztak először csavarorsós kéziféket, de még fából alkotott féktuskókkal. A kocsikat pedig ellátták fékezőbódékkal, ahonnan a szolgálatot teljesítő vonatfékezők szó szerint behúzták a féket.

A lassítást a mozdony sípjelére kezdték meg, ha a távol lévő bódéban dolgozó vasutas egyáltalán meghallotta a jelzést. Rossz idő esetén ugyanis előfordult, hogy a fékező nem hallotta meg a jeladást, így későn reagált. Így még az is előfordult, hogy a szerelvény szétszakadt és egyik része visszagurult.

Még rosszabb volt, ha kizuhant a fékező és a sínek közé esett. Így a feltevések szerint a kézifékezés korában legalább 30 000 vasúti alkalmazott hunyt el vagy vált nyomorékká.

Bebizonyosodott, hogy a kézifék nem alkalmas a hatalmas tömegű vasúti szerelvények megállítására. Volt még néhány elvetélt kísérlet kötelekkel és gőzfékkel, de egyik sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Az igazi megoldást a légfék és megalkotója, George Westinghouse hozta el.

Az igazságnak tartozunk azzal, hogy elmondjuk, a sűrített levegős féket egy Charles Kendall nevű úriember találta fel 1864-ben, de Westinghouse fejlesztette tovább és tette a gyakorlatban alkalmazhatóvá.

Georg Westinghouse 1846. október 6-án született Central Bridge-ben. Apja gépszereléssel foglalkozott, a fia pedig sokat segített a műhelyében. Tizenöt évesen, a polgárháború idején bevonult katonának, leszerelését követően pedig mérnöki tanulmányokat folytatott. Apja ügyeit intézve, sokat utazott vasúton, eközben átélt egy súlyos vasúti balesetet.

Ennek hatására gondolkodott el az irdatlan szerelvények biztonságos megállításának problémáján. Rájött, csak a légfékkel lehet a dolgot megoldani, ezért 1869-ben szabadalmat nyújtott be a mozdonyvezető által működtetett és az egész szerelvényt biztonságosan megállító vasúti légfékre.

Találmányát bemutatta egy mágnásnak – aki a vasútépítésből gazdagodott meg –, de az rövid úton kidobta. Ennek hatására önálló vállalatot alapított, a Westinghouse Air Brake Companyt. Az első nem önműködő fékje légsűrítőből, légtartályból, a kocsikon átvezető csövekből – amelyeket tömlő kapcsolt össze – és minden kocsiban elhelyezett kerekekre ható fékhengerekből állt.

A probléma itt is vonatszakadáskor állt fenn: a sűrített levegő elillant, és nem volt fékhatás. Ezt oldotta meg Westinghouse egy egyszerű, de zseniális húzással: minden vagonba beszerelt egy kis légtartályt. 1872-ben megalkotta az önműködő légnyomásos vasúti féket.

Az ötlet mindössze annyi volt, hogy a főlégtartály mellett minden kocsiban elhelyezett egy segédlégtartályt és egy kormányszelepet. Ez utóbbi vonatszakadáskor érzékelte a légnyomásváltozást és a segédlégtartály sűrített levegőjét beengedte a fékkamrákba.

Lényegében, ha a mozdonyvezető csökkentette a nyomást a fővezetékben, a szelep a segédlégtartályból beengedte a levegőt a fékekhez és máris megtörtént a kocsik biztonságos lassítása, megállítása.

A fékrendszert Westinghouse 1887-ben egy gyorsfékező berendezéssel egészítette ki. Ez volt a „vészfék”! Kezdetben elterjedt az a hiedelem, hogy a vészfék meghúzásával a mozdonyvezető mellett megszólalt egy kis csengő és ő állítja meg a vonatot. De hamar kiderült, szó sincs ilyenről!

Aki meghúzza a vészféket, saját kezűleg fékezi be a szerelvényt. Az előzőekben leírtak szerint kibocsátja a nagy nyomású levegőt és a fék azonnal hat, s a vonat a legrövidebb úton megáll.

Meghúzni azonban csak kivételes esetben szabad! Erre figyelmeztet minden vészfékfogantyú mellett a gyakran több nyelven olvasható felirat, valamint az is, hogy indokolatlan meghúzása büntetést von maga után. Westinghouse alkotása olyan jól sikerült, hogy legalább másfél évszázadig használták a világ vasúttársaságai. Feltalálója 1914. március 12-én hunyt el, éppen 105 évvel ezelőtt.