Kár, hogy hamarosan talán már csak egy fecske csinál majd nyarat

Én a szolnoki, Várkonyi téri tizennyolc emeletes toronyházban nőttem fel, s a szomszédságunkban hosszan húzódó, mára „megboldogulttá” lett Ságvári körúti sorházak erkélyei alatt ezrével fészkelő, vidáman csacsogó, nyílsebesen cikázó villásfarkú seregek társaságában töltöttem gyermekéveimet.

Emlékszem, tavaszonként hasonszőrű kalandvágyó kis haverjaimmal rendre emelt fővel járkáltunk az ereszek alatt, kíváncsian figyelve, mikor térnek vissza távoli kiszállásukról madárcimboráink.

Lestük, hogy a szülők melyik fészekben, mennyi fiókát etetnek a gusztustalan gilisztákkal, és jókat nevettünk, ahogyan a szorgosan és gondosan összerakott sárlakás bejáratából farokfelvágva potyogtatják ki guanógombócaikat kedvenceink. Mily’ fanyar szentimentalizmus lett úrrá rajtam: madárürülékek miatt nosztalgiázok… No, de van rá okom!

Évek óta szomorúan tapasztalom, hogy a Boldog Sándor Istvánná átnevesült egykori Ságvári körút címzetes molnárfecsketelepe az elnéptelenedés szélére került. Esztendőről esztendőre egyre ritkább szórványcsapatok hasítanak a betondzsungelbe épített, minden tavasszal renoválásra szoruló erős, Ságvári sárvárak körül.

Szívemet melengető, hogy azért már idén is láttam arrafelé feketén csillogó frakkjaikban pompázó napkirályokat és pompadourjaikat, ám ezúttal is kevesebbet, mint tavaly. S, ha már ismét itt vannak közelünkben e sérülékeny élőlények, mivel nagy erőfeszítések árán átvészelték az egyre durvuló éghajlatváltozás traumáit és az emberi civilizáció okozta környezetártalmakat, úgy vélem, idén is lesz nyár.

Kár azonban, hogy hamarosan talán már csak egy fecske is csinálhat majd nyarat…