A higgadtság, önuralom legyőzi az indulatokat és az erőszakot

A darabot jegyző, manhattani születésű Reginald Rose-t (1920. december 10–2002. április 19.) a második világháború után a tengerentúlon kiteljesedő televíziózás hozta lázba.

Amikor az ötvenes években a CBS drámai műfajban keresett műveket, Rose a saját teleregényével pályázott, amit a csatorna befogadott, és le is vetített. Az igazi áttörést és népszerűséget a „Tizenkét dühös ember”-nek azonban mégiscsak a Sidney Lumet rendezte 1957-es filmváltozat hozta meg.

A cselekmény – néhány perces mosdóbéli kitérővel – egyetlen pici szobában játszódik, amely a szűkössége miatt is fokozza a helyiségben tartózkodó tizenkét ember között és egyenként, magukban a személyekben is zajló feszültségeket.

A napjainkban is tapasztalható pokoli hőség uralkodik az ötvenes évek New Yorkjában. A bírósági épület emeleti, fülledt tárgyalótermében kell egy tizenéves fekete fiatalember büntetőperében ítéletet hozni a tizenkét főből – ez esetben kizárólag fehér férfiakból – álló esküdtszéknek.

Az amerikai törvények szerint az ítéletnek egyhangúnak kell lennie, azaz tizenkét azonos irányú voks kell a „bűnös” – villamosszék, halál – vagy „nem bűnös”, élet megítéltetéshez.

Minden és minden, a fül- és szemtanúk állításai, de még a tárgyi bizonyítékok is az apja megölésével megvádolt, szegénynegyedben élő fiú ellen szól, gyorsnak ígérkezik hát a végső, bírói határozat előtti, sorsdöntő verdikt.

Alig foglalják el a helyüket az esküdtek, a tizenkettőből tizenegy gondolkodás nélkül bűnösnek találja a fiatalt. Csak egyikük, a 8. esküdt vacillál. Azaz, nem vacillál, hiszen talál „alapos okot a kételyre”, így egyedüliként nemet mond.

Aggályait meg is osztja a tanács tagjaival, akik az idő múlásával és a 8. esküdt „védőbeszédeinek” alaposabb értékeléseit követően egyre megosztottabbá válnak halálos egyetértésükben…

Kiss József rendező az évadban két ütős, régimódi amerikai filmet porolt le, s állított nagy bátorsággal színházi deszkákra. A nagyszínpadra rendezett, szürreálisan hátborzongató „Arzén és levendula” a nézői tűrőképesség határát feszegette, míg a Szín-Mű-Hely kamaraszínpadán bemutatott „Tizenkét dühös ember” dermesztően valóságos személyiség- és jellemábrázolása épphogy gondolkodóvá teszi nézőit (a két darab elemzése esetében az eltérő időjelölés arra vonatkozik, hogy a nyári szünet után újragombolás nélkül folytatja új évadbeli és Szín-Mű-Hely-béli pályafutását a „Tizenkét dühös ember” – a szerző).

Reginald Rose drámájában nem derül fény a teljes igazságra. Viszont a gazságra sem. Hiszen nem tudjuk meg, hogy a vádlott valójában tényleg megölte-e az apját. Nem ismert a végleges bírói ítélet sem.

Az író célja nem egy felderített végponton nyugvó bűnügyi regény közlése volt, hanem egy végig nyugtalanságon alapuló olvasói-nézői önértékelés. A Szigligeti kamaraszínpadán bemutatott kétrészes dráma mocskolódó gyűlöletbeszédekről, cinizmusról, iróniáról, szánalmas hovatartozási előítéletekről, az észnek és az értelmes párbeszédnek az erő és az erőszakosság felett aratott diadaláról, a higgadt gondolkodás és a dühös lelkület között hosszan elnyúló kommunikációjáról szól.

A Szigligeti „Tizenkét dühös ember”-e közül Széles Tamás a „kívülálló”. Egyrészt ő az egyedüli szereplő a darabban, aki nem a szolnoki társulat tagja, másrészt kiváló művészként tökéletes választás az alaposan kételkedő, az intelligensen érvelő „nem”-es 8. esküdt szerepére.

Az elvadult, legdühösebb 3., 4. és 10. esküdt, Molnár László, Horváth Gábor és Zelei Gábor meggyőzően félelmetesen hozzák ki magukból az állatot. Torzó vadorzók. Nem embertelenek, hanem sajnálatosan emberiek.

Az esküdtszék elnöke, az 1. Horváth György, illetve a 2. Tárnai Attila alakításukkal sokat léptek előre, s főleg fölfelé a színházi és közönségbéli elismertség ranglétráján. Az 5. Vándor Attila együttérző, a 6. Deme Gábor racionális, a 7. Harna Péter flegma, a 9. Karczag Ferenc megfontolt, a 11. Mészáros István útkereső, a 12. Ónodi Gábor hajladozó. Karizmatikus karakterek, akik, ha épp nincs szövegük, nincs szerepük, nem rájuk világlik a színpadi fénytechnika, akkor is mindannyian, a végső katarzisig, testbeszédükkel, mimikai kellékeikkel adják tudtunkra, hogy ami a színen folyik, az nem játék, hanem maga az élet.

Bármilyen torokszorító és gyomorforgató a végkifejlet, épp olyan könyörületes és felemelő. Osztom a tizenkét ember megbocsátó álláspontját és osztom a Kiss-darabot felállva tapsoló közönség nézetét. Mi több! Osztom a mellettem ülő hölgy véleményét: jól éreztem magam!