Román tiszt lett a megszállók által elvitt szolnoki gyerekből

A megyei levéltár rajtuk kívül egy jobban végződött nem mindennapi történet lenyomatát is őrzi, amiről Bojtos Gábor főlevéltárossal, e história kutatójával beszélgettünk.

– 1919 őszén a Szolnok térségéből hazainduló romániai 10. számú vadászezred katonái a város határában egy lőtt sebektől vérző hároméves-forma fiúgyermeket találtak. – kezdte a történetet Bojtos Gábor.

– Az orvosuk ellátta a sebeit, de faggatózásukra a fiú nevén, a Jánoson kívül semmit nem mondott el magáról. Azt sem tudta, hogy honnan került az országútra. Annyit tudtak belőle kiszedni, hogy elkóborolt otthonról, de a sebeire sem tudott magyarázatot adni. Valószínűleg az általános lövöldözésben sérülhetett meg. Mivel az egyenruha alatt a katona is ember, a fiút először a szolnoki rendőrségnek akarták átadni, de végül úgy döntöttek, hogy inkább maguknál tartják, és az ezred gondoskodik róla.

– A hasonló esetek nem példátlanok a háborúk történetében minden korban és a legtöbb hadseregben voltak ilyen történetek. A fiú keresztnevéhez hivatalos román vezetéknévként a Vanatorult, a Vadászt kapta, utalva az ezred fegyvernemére, s felnőve román tisztiiskolába került. Ekkor jött az érdekes fordulat. Amint a levéltárban is megtalálható országos és szolnoki sajtótermékek hírül adták, Jon Janus Vanatorul román hadapród felnövekedve elkezdte keresni magyarországi gyökereit.

Ennek következtében 1935 végén a budapesti rendőr-főkapitányság egy, a moldovai Tighinából kapott román nyelvű levél alapján a pesti lapok segítségét kérte egy érdekes ügyben. Ebben Vanatorul vadászönkéntes írta meg a históriáját, kérve a magyar hatóságok segítségét származása rejtélyének kibogozásához.

– 1919 őszén – írta a román katona, háromévesen Magyarországon éltem szüleimmel, de azt nem tudom, hogy hol. Egyszer kimentem az udvarunkból az utcára játszani, s végül nem találtam haza. Közben lassan a mezőre értem, majd egy kis erdőhöz, ahol egy román katona rám akadt és feltett egy szénával megrakott kocsira… Azóta itt élek, most katona vagyok, de szörnyű vágyat érzek, hogy megtaláljam családomat, szüleimet, testvéreimet. – idézi a főlevéltáros a korabeli sajtóból a katona levelét.

– A lapok közölték az eset leírását, és a felserdült fiú valóban kifejezetten magyaros vonású arcának fényképét. Ahogy erre más példa is akadt, lásd az utolsó magyar hadifogoly, Toma András esetét, sokan benne hitték felfedezni egykor elveszett hozzátartozójukat. Vanatorul végül a Szolnokon, a Magyar utcában élő Mátyás Lajos kelmefestőben vélte megtalálni a bátyját, akivel emlékei szerint sokat játszott kiskorában. A kettejük között kialakult levelezés során a kelmefestő is kétségtelenül megállapította, hogy Jon Janus Vanatorul az ő, román megszállás alatt elveszett testvére.

– Ezt követően folyamatosan tartották a kapcsolatot egymással, pénz is ment az elveszett fiú címére, aki fájdalommal vette tudomásul anyja időközbeni halálát. Egyúttal levelet kért a többi testvérétől, Mariskától és Juliskától, továbbá Híreket szeretett volna kapni a régi ismerősökről. Ezzel számunkra véget is ért a történetnek egyik, maga után több nyitott kérdést hagyó szála. A levéltári adatok alapján a kelmefestő ugyanis jóval Joan eltűnése után költözött Debrecenből Szolnokra, ami nem vág össze a kisfiú megtalálásának körülményeivel.

A főlevéltáros közlése szerint Mátyás Lajosról jelentős mennyiségű iratanyag tanúskodik a közgyűjteményben, mivel időközben belekeveredett a szélsőjobboldali hungarista mozgalomba, Szolnokon párttisztséget is viselt, így a népbírósági aktájából elég pontosan nyomon követhető az életútja. Annyi biztos a történetből, hogy Vanatorult valóban Szolnok környékéről vitte magával a román hadsereg, melynek később ő maga is tisztje lett.

– További pályájáról nincs kézzelfogható adatunk. Nem tudjuk, hogy végül járt-e városunkban, illetve miképpen élte meg a későbbi magyar-román fegyveres konfliktusokat, például kellett-e fegyvert fognia egykori szülőhazája ellen. – fejezte be a titokzatos román tiszt történetét a főlevéltáros.