Volt, hogy együtt sírt a hozzátartozókkal a szolnoki főorvos

– Milyen utat járt be 1980-ig, amíg megszerezte diplomáját a Szegedi Orvostudományi Egyetemen?

– Édesanyám is az egészségügyben dolgozott, igaz, irodai területen. Tizenhárom éves koromban már négy órában kisegítőként dolgoztam a makói kórház műszaki osztályán.

– Erre miért volt szükség?

– Nem volt rá szükség, nyári munka volt. A szüleim is dolgoztak, ez pedig akkor nagy lehetőségnek számított. Ezután nyaranta mindig ott dolgoztam. Közben egészségügyi szakközépiskolás lettem, mert az eltelt idő alatt beleszerettem ebbe a területbe. Amikor már a gyakorlataimat töltöttem, akkor is tovább dolgoztam; gyógyszertárban, rendelőintézetben, különböző szakrendeléseken. Volt a belgyógyászaton egy mentorom, aki alkalmasnak tartott az orvosi hivatásra és én is nagyon kedveltem őt. Minden ügyeletére bementem, sokat tanított engem. Ő tanácsolta, hogy menjek egyetemre. Én akkor éppen műtősnő szerettem volna lenni.

– Miért éppen műtős?

– A sebészet területe vonzott leginkább, de időközben rájöttem, ez a szakterület nem feltétlenül nőknek való. Elvégeztem az egyetemet. Mentoraim azt tanácsolták, ne a makói kórházban helyezkedjek el, hiszen ott addig nővérként és szakdolgozóként ismertek. Úgy vélték, nem szerencsés, hogy orvosként jelenjek meg ugyanott, mert abból komoly konfliktushelyzetek adódhatnak. Bár az egyetemi gyakorlatokat a gyulai kórházban és a szolnoki kórházban töltöttem, először Cegléden kaptam állást. Ám kiderült, hogy nem az intenzívre, hanem a patológiára várnak. Azt mondtam, köszönöm, nem, így kerültem végül ide, Szolnokra.

– 1984-ben tette le az anesz­teziológia és intenzív terápia, majd 1992-ben a belgyógyász szakvizsgát. Utóbbit miért végezte el?

– Szerettem volna ebben a szakterületben is elmerülni egy kicsit, mivel az intenzív osztály a súlyos, kritikus állapotú betegek ellátását végzi. Itt mindenféle eset megtalálható, sebészeti, belgyógyászati, idegsebészeti, neurológiai és traumatológiai is. Úgy éreztem, hogy a belgyógyászati ismeretekre azért van szükségem, mert számos olyan kórképpel találkozunk, amikor ez a tudás jól jön. A szakvizsga után egyébként maradtam az intenzív osztályon.

– Melynek vezető főorvosa volt 1995-től. Az intenzívre, mint ahogy mondta is, a legsúlyosabb állapotú betegek kerülnek. Mekkora lelkierő kellett a mindennapokhoz?

– Nagyon sok sors mélyen megérintett. A betegségek, és a hozzátartozókkal való kommunikáció megviselt. Ahogy haladtam előre a korban, ez egyre inkább fokozódott.

– Nem az történik, hogy éppen beleedződik az ember egy idő után?

– Fiatalon máshogy látjuk a dolgokat. Ahogy telik az idő, az ember érik. Látja, mennyire gyorsan véget érhet egy élet. Főleg az értelmetlen halál, a balesetek viseltek meg, amikor egy szülőnek a gyermeke fekszik ott... ezeket nagyon nehezen kezeltem. Sokszor együtt sírtam a hozzátartozókkal, vagy kijöttem és egyedül sírtam, hogy ne lássák.

– Sokat dolgozott a műtőben is.

– Igen, és ezt azért nem lehetett megunni, mert három részből áll az intenzív ellátás. Van egy aneszteziológiai része, amikor a műtétre váró betegek érzéstelenítése, altatása zajlik. Ahhoz tartozik egy kivizsgálás, ami az aneszteziológiai ambulancia. És van az intenzív, ahol a kritikus állapotú betegek kezelése zajlik. Úgymond forgórendszerben lehet dolgozni, így mindig változik a feladat.

– A munka intenzitásától függetlenül 2003-ban elvégezte az orvos-közgazdász képzést. Utána a minőségmenedzserit is. Ezek hogyan jöttek?

– A kórházban több alkalommal vezetőként részese voltam teljes körű intézeti, osztályokat is érintő költséghatékonysági, szakmai átvilágításnak, melyek eredményeit értekezleteken mutatták be, ahol részünkre elvárásokat is megfogalmaztak. Az egyetemen egykor még nem tanítottak ilyen ismereteket, így ezek az információk kínainak tűntek. Tekintettel arra, hogy magam sem értettem, miről van szó, így a kollégáimat sem tudtam a hallottakról tovább oktatni, és az elvárásaimat megfogalmazni. Ekkor határoztam el, hogy a finanszírozási és közgazdasági ismereteimet szeretném bővíteni. Ezért kértem az akkori főigazgatót, hogy az intézmény támogatásával és önerővel elvégezhessem a két és fél éves képzést.

– Mindezt munka, ügyelet mellett. Lehet azt mondani – mert volt fejlesztési igazgató, orvos igazgató, majd főigazgató, később pedig szintén orvos igazgató –, hogy szinte teljesen az egészségügy és a kórház töltötte ki az életét?

– Igen, ez tölti ki az életemet, a mai napig. Nem született gyermekem, hiszen szinte itt éltem a kórházban. Édesanyám azt mondta, nálam első a kórház, a második és a harmadik is, utána következik ő, majd a párom. Ez sajnos így volt és van, remélem, most már nem sokáig, mert egyszer csak eljön a nyugdíj.

– Mi volt az az alapelvárás, melyet mindig megkövetelt a beosztottaktól?

– Az őszinteség és a precíz munka. De ami nagyon fontos, hogy csapatban kell dolgoznunk, hiszen csak egymásra számíthatunk. Az osztályon és a kórházban is ez volt nálam a rend. Általános tapasztalat, hogy a problémákat helyi szinten kell megoldanunk, és ez csak együtt sikerülhet.

– Önről azt tartják, hogy nagyon emberségesen viszonyul a betegekhez. Ez elvárás volt a beosztottak felé is?

– Igen. Osztályvezetőként és orvosként számomra mindig a betegek voltak a legfontosabbak. Igyekeztem nagy hangsúlyt fektetni az ápolásra. Az intenzív osztályon is mindig hangsúlyoztam, hogy bár az orvos nyilván meghatározza a kezelés irányát, módját, a betegek gyógyulása nem csak az általam kiírt gyógyszereken múlik, az ápolás legalább olyan fontos. Mindig azt mondtam, hogy az ápolók a szemem, kezem...

– Ők azok, akik megfigyelik a betegeket, és időben szólnak. Bár számtalan esetben előfordult ügyeletben, hogy hallottam a monitor jelzését, hogy probléma van egy beteggel, de nem vártam meg a nővérek jelzését, már indultam a beteg ágyához. Az ügyelet számomra nem azt jelentette, hogy végigdurmolom az éjszakát. A maximális odafigyelést elvártam a munkatársaimtól is. Ez nagyon fontos, főleg az intenzíven, ahol a perceken akár életek is múlhatnak.

– Mit tervez? Azt a rengeteg munkát, tanulást, ráfordított időt hogyan piheni ki szep­tembertől, amikor nyugdíjba vonul?

– Ha szükség lesz rám, szeretnék még egy picit dolgozni, de már csak két-három napot egy héten. Korábban, fáradt periódusaimban azt gondoltam, hogy hátat kell fordítanom az egésznek, mert én csak egyféleképpen, vagyis teljes erőbedobással tudom ezt csinálni. Most mégis úgy gondolom, hogy nem tudok egyik pillanatról a másikra teljesen elszakadni. Ha még tudok, megpróbálok segíteni, átadni azokat a tapasztalatokat, melyeket itt szereztem az elmúlt időszak alatt. Hál’ Istennek, fogékonyak erre a munkatársaim, ez pedig megtisztelő számomra. Ha már úgy érzem, hogy nem tudok segíteni vagy az egészségi állapotom nem engedi, akkor majd jöhetnek a pihentető nyugdíjasévek. De most még nem ezt érzem...