Németh Magdolna családja körében ünnepelte születésnapját

– Minden tekintetben nagyon gazdag és tartalmas gyermekkorom volt – lapoztuk fel közösen a fejben hordott önéletrajzi emlékiratokat az ünnepelttel.

– A családi históriákból tudom, hogy apai felmenőim erdélyi, Szatmár megyei svábok voltak, anyámék pedig a Békés megyei Sarkad feketeéri külterületén éltek. Amikor az első világháborút megjárt édesapám ment haza az olasz frontról, megállt pihenni Feketeérnél. Szállást is kapott, meg egy életre szóló szerelmet is, édesanyám, Mariska személyében. Néhány nap alatt egymásba habarodtak.

Amikor pedig a fess katonafiú ment tovább haza, hogy ő is lássa a szüleit, Mariska családja korántsem biztatólag nyugtatgatta az ifjú hajadont: „A Reizer Pista? Meglásd, a Pista nem jön többé vissza!” – mondogatták a keservesen rívó leányzónak. Ám Pista hű volt és szerelmes, szavatartó és böcsületes. Így aztán csak azért is visszatért Feketeérre. Hogy legyen nekem és nővéremnek is élete és története. ’20-ban esküdtek, ’21-ben született a nővérem. Engem viszont egészen 1930. június 27-ig várakoztattak. Az évek során nem is nagyon akartak, már le is mondtak rólam, de én makacs voltam, s világra jöttem. Apám mindkétszer fiút szeretett volna, de végül megbékélt velem is, és én lettem a szeme fénye – emlékezett születése körülményeire Magdolna.

– Apám tanult ember volt, művezetőként dolgozott a Sarkadi Cukorgyárban, anyu pedig a gyár éjjel-nappal üzemelő söntését vezette. Ő is okos asszony volt, több lábon állt. Vett egy cséplőgépet, amit bérmunkában dolgoztatott. Így innen is, onnan is jócskán megvolt a napi betevőnk. Polgári családban, jómódban éltünk.

A gyár gyakorta külön juttatást és egyéb kiváltságokat is adott a dolgozóinak. Volt jócskán élelmiszerünk, s tele volt a pincénk nyáron jéggel, télen pedig tüzelővel. De a szüleim nem voltak fukarok. A többletekből mindig adtak a kisebb fizetésűeknek, vagy a még inkább rászorulóknak. Szerették is ezért apámat, s anyámat. Meg azért is, mert szerették a társaságot, velük együtt a zenés mulatságokat.

Apám harmonikázott, s amikor esténként egymagában gyakorta megszólaltatta a hangszert, kisvártatva köré gyűltek közeli és távoli szomszédok. És akkor nekem is dolgom volt, hiszen nekem kellett azokat a nótákat elénekelnem, amelyeknek a szövegét korábban velem íratta ki a rádióból. Nem volt ez nekem kín, hiszen szerettem én is a vendégsereget, s a jókedvű mulatságokat is. Én már szinte gyermekként ismertem több száz nótát, mára pedig már több ezret – meséli.

– Anyám nem Sarkadra, hanem a jobb nevű gyulai középiskolába íratott be. Aztán végeztem kétéves felső kereskedelmi iskolát is, meg gép- és gyorsíró tanfolyamot. A háborút mi is és a Sarkadi Cukorgyár is átvészelte. A gyártelepi társasházak egyikében éltünk. A földszinten lakások voltak, az emelet baloldalára magyar határvadászok rendezkedtek be, jobb oldalon volt az ökumenikus imaház, meg egy raktár. A félszáz, orosz frontra kivezényelt katonából egy-kettő úszta meg élve a háborút. Aztán bejöttek az oroszok, s bár féltették a családok az asszonyokat és lányokat, bennünket nem bántottak, sőt! Mivel apám nekik is harmonikázott, így nagy becsben tartottak minket – szögezi le Magdolna.

– Az első férjem Barta Pali volt. Állami gazdaságok főkönyvelője volt. Felmenői kulákszármazása miatt helyezték ide-oda. Azután ’50-ben Szolnokon, a Héki ÁG-ban dolgozott. Jöttem a férjem után. Amikor a vasútállomásról indulva egyre mélyebben gyalogoltunk befelé a város közepe felé a sötét apró utcákon, magamban felmerült: mit keresek én itt? Aztán kiderült, Szolnok lett az otthonom. Újra és újra. Mert egy időben a férjemet a származása miatt lehelyezték a Nagykunsági ÁG-be. Dévaványa és Kisújszállás között volt a területe.

– A nem sokkal korábban megszületett Pali és István fiaim itt már tanulgatták a növénytermesztést és az állattartást. Amikor anyám meglátogatott bennünket, fogta a fejét, hogyan tudunk így élni? Tyúkok, libák, kacsák, juhok és kocák között jöttünk, mentünk, én és a gyerkőcök is kézből etettük a jószágokat. Négyes lófogattal mentem a piacra bevásárolni. A helyiek is sokszor jöttek hozzánk bulizgatni, meg még a szolnoki barátaink is sűrűn látogattak meg bennünket, s ilyenkor, mi tagadás, sokszor a húrok közé csaptunk. Én pedig itt is tanultam jó néhány kedves alföldi nótát. Anyám hamarjában megnyugodhatott, ugyanis mondtuk is, látta is, remekül éreztük magunkat ott. ’56 még ott ért bennünket.

– Mivel a férjem néhány év alatt mintagazdaságot csinált a Nagykunságiból, ’59-ben visszahelyezték a Szolnoki Állami Gazdaságba. ’74-ben sajnálatosan már itt érte a halál. Gyászoltam tisztességesen. Négy év múlva azonban újra rám talált a szerelem, Németh István személyében, aki a Zöldértnél dolgozott – beszélt bánat utáni öröméről is Magdolna.

– Szolnokra visszatérve én elhelyezkedtem a Vendéglátó Vállalatnál. A munkaügyi osztályon dolgoztam, mindaközben a Kereskedelmi, Pénzügyi és Ven­déglátóipari Dolgozók Szakszervezetének (KPVDSZ) megyei titkára lettem. Azontúl, hogy felelősséggel végeztem a munkám a dolgozók érdekérvényesítéséért, sok szakmai és baráti rendezvényen felkértek, énekeljek, nótázzak. Én pedig e téren is lelkes voltam. Apám hagyatékát vittem tovább boldogan, s talán mások örömére is – vélekedik.

Botjára sűrűn, fiaira pedig minden esetben számíthat

Magdolna második férje, aki a COOP osztályvezetője volt, 2014-ben távozott az élők sorából. Az asszony az elmúláson gondolkozott. Ám mégis csak éltette két fia, négy unokája és immáron öt dédunokája. Egészsége a kilencven tartalmas esztendő ellenére tökéletes. Ahogy az orvosok állítják: „rendszerhibája nincs”. A térde azonban rakoncátlankodik, ezért bottal jár, a nagybevásárlásokat pedig nagyobbik fia végzi. De mindkettőre támaszkodhat, állítja: nagyon rendes fiúk.

A kilencvenedik születésnapját kisebbik fia telkén ünnepelte a család. Magdolna bánata, hogy korosztályából már kevesen vannak. Egyik kedves barátja azonban gyakorta látogatja. Szűcs Ferenc, a KPVDSZ egykori megyei elnökével olykor felemlegetik a múltat, de mivel Feri bátyánk hallása nem mondható abszolútnak, így Magdolna csak magára hagyatkozhat, ha nótázni tartja kedve...