Egy brutális gyerekgyilkosság tartotta lázban a közvéleményt száz éve

Alig köszönt el néhány napja az új esztendő az óévtől, 1921. január 7-én napközben egy furcsa csomagra lettek figyelmesek vasutasok a szolnoki vasúti pályaudvar egyik félreeső tehervagonjában. Amikor kibontották a méretes zsákot, elszörnyülködtek. Egy négyéves forma kislány kihűlt testére leltek. Amikor a helyszínre kihívott nyomozók a holttestet tüzetesebben átvizsgálták, megállapították, hogy az ismeretlen holttest fején egy lőfegyver ütötte seb van, és vélhetően ez okozhatta a halálát.

A korabeli bűnesetre felfigyelt az országos és a helyi média is: a Népszava és a 8 Órai Ujság, illetve a Törökszentmiklós és Vidéke egyaránt folyamatosan követte a történéseket. A döbbenetes, sok esetben fordulatos eseményekről készült dokumentumok egy része megtalálható a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltárban. A vonatkozó iratok felkutatásában és rendszerezésében dr. Bojtos Gábor főlevéltáros sietett hírportálunk segítségére.

A tettesek elfogásáról írt az országos sajtó

Amikor 1921. január 7-én felfedezték a szolnoki vasúti pályaudvaron a gyilkosságot, azonnal nagy erőkkel kezdtek nyomozni az ügyben. A hatóság emberei több szálon indultak el, és az országos hírverés miatt nagy nyomás nehezedett a vállukra. Részükről az első nagy megkönnyebbülés akkor volt, mikor a fővárosi sajtó január 13-i számában már sikeres felderítésről számolhatott be, kiszedett címekben: „A tetteseket elfogták”; „Így történt a gyilkosság”; „Jelentkezett a meggyilkolt kislány anyja”.

De nézzük, mit is írtak! „Törökszentmiklóson elfogtak egy embert, akit a szolnoki gyermekgyilkosság elkövetésével gyanúsítanak. Két csendőr megvasalva Budapestre kisérte a harmincöt éves Kis István földmivest és annak feleségét, akiket a borzalmas gyilkosság elkövetésével gyanúsítottak”.

A lap arról számolt be, hogy Kisék, akiket néhány nappal azelőtt a településen történt sorozatos lopások, rablások és egyéb bűncselekmények elkövetésének gyanújával zártak be a törökszentmiklósi rendőrőrsre, a zárkában beszélgettek a kislány megöléséről, és amit a falon keresztül meghallott a szomszédos fogdában csücsülő leányzó.

Aztán a cikk folytatódik: „A házaspárt Szolnokra vitték és ott kihallgatták őket. Itt azután bevallotta Kis, hogy a gyilkosságról tud, de azt nem ő követte el, hanem egy Ábrahám Ferkó István nevű barátja, ő csak jelen volt a gyilkosságnál. A gyilkosságra vonatkozóan Kis István a következőket mondotta el: elfogatása előtt három nappal Budapesten, a Bem utca 14. szám alatt levő Berkovits-féle vendéglőben megismerkedett egy Ferkó István nevű foglalkozásnélküli egyénnel. Amikor a kocsmából eltávoztak, Ferkó egy kislányt szólított meg. Rövid beszélgetés után a kislányt magukkal csalták, Ferkó pénzt és cukrot ígért neki. Kőbányáiig gyalog mentek. Ott elhatározták, hogy Szolnokra utaznak, és annak környékén néhány bűncselekményt fognak elkövetni, hogy pénzt szerezzenek.

Ferkó azonban új ötlettel állt elő: a gyermeket elteszi láb alól, a ruháit eladják, és az abból kapott pénzből élni fognak addig, amíg valami nagyobb összeget nem szereznek.

Kis, aki már több esztendőt töltött börtönben, ráállott az ajánlatra, amire a két elvetemült ember együttesen megállapodott abban, hogy a szerencsétlen kislányt meggyilkolják. Ferkó az éjszaka sötétjében a szántóföldön először megbecstelenítette, majd a sikoltozó gyermek homlokához szorította a revolverét és keresztüllőtte annak fejét. Levetkőztették a halottat, a náluk levő zsákba beletették, aztán a teherpályaudvarra vitték és egyik üresen álló szeneskocsiban helyezték el. A borzalmas tett elkövetése után Abony felé vették az útjukat, útközben azonban egy emberrel találkoztak, akit megtámadták és kiraboltak. Másnap, csütörtökön délután Kis Istvánt a törökszentmiklósi csendőrök elfogták, Ferkó azonban megszökött és állítólag Pestre jött”.

Anyák hada „ismerte fel” eltűnt gyermekét

Nem sokkal később a Népszava már majd’ minden harmadnap újabb fejleményekről számolt be. Például, hogy Kis és felesége is hazudott Ábrahám Ferkó Istvánról. Akit idő közben szintén elfogtak, de folyamatosan tagadott, ráadásul biztos alibije is volt a gyilkosság idejére. Kisék elmondták, Ferkó régi haragosuk, és csak be akarták mártani. Igazság szerint a kislányt ők ölték meg, és azt is bevallották, hogy a gyermek édesanyját is eltették láb alól. Végül kiderült, hogy a házaspárnak egyenként is némi elmebaja lehetett, és ez a nyomozati szál hamis.

Tévút volt az is, amikor a lapok beszámolóira hivatkozva – két fővárosi lap is közölt fotót a szerencsétlen sorsú lányról – egy Zajkovits Károlyné anya jelentkezett a rendőrségen, és biztosra tudta, hogy az elhunyt kislány az ő hét hónapja eltűnt gyermeke. Majd egy Faragó Károlyné is felismerni vélte eltűnt gyermekét a képen. Ám inkább reménykeltő volt annak az „Egy hadiözvegy” aláírással a rendőrségnek küldött levél, mely a gyermek gyilkosságát a legpontosabb részletezéssel írta le.

Aztán néhány hónapra holtpontra jutott a nyomozás, ám a lapok olykor le-lehozták a meghalt kislány fotóját.

Egyszer csak, 1921 áprilisának elején bombaként robbant a hír: „Tegnap este egy órával a 8 Órai Ujság megjelenése után a rendőrség központi ügyeletének telefonján izgatott hang kérte a szolgálatban levő Munkácsy detektív főfelügyelőt, akinek elmondta, hogy az újságbán közölt fénykép alapján a szolnoki gyermekgyilkost a Szerecsen utca 39. szám alatt lakó Barabás Samu református esperes cselédjében felismerte.”

Detektívek mentek ki a Szerecsen utcába, ahol egy asszonyt hallgattak ki. Szegedi Istvánnénak mondotta magát, de rövid faggatás után beismerte, hogy ő a törökszentmiklósi Pató Imrénével azonos. Sőt, ő az „Egy hadiözvegy” aláírású levél írója is, aki lelkiismereti okokból osztotta meg gondolatait a rendőrséggel, de valódi arcát nem kívánta felfedni.

Az asszony őszinte vallomásából a korszak tragédiája is kirajzolódik. Lánykori nevén Molnár Jusztinaként született Törökszentmiklóson, 1895. december 4-én. A család szegénysége miatt a szülők Jusztinát 1912 de­cemberében férjhez kényszerítették Pató Imréhez, aki ugyan szintén sokat nélkülöző napszámosként volt számon tartva, ám munkájából eleinte több szájat is el tudott tartani. A fiataloknak hamarjában két leánygyermekük is született, Eszterke és a kis Jusztika.

Patóról annyit derítettünk ki, hogy megjárta az első világháborút, ám hogy szökve-e avagy sebesültként irányítva-e, ideje korán hazatért. Törökszentmiklóson, akárcsak az országban máshol, az évszázadelőn munka kevés volt, így a családi kassza is jócskán ürült. Ami aprópénz volt, azt Imre elitta, és borgőzösen gyakorta elverte a feleségét. A kétgyermekes apát ráadásul számos stiklije miatt a helyi csendőrség gyakorta zárta be. Az asszony szabadulni akart a kényszerkötelékből, de erőszakos férje magához láncolta.

Elkeseredésében határozta el, hogy, felszabadítva magát és szeretteit az élet megpróbáltatásai alól, megöli mindkét gyermekét, majd öngyilkos lesz.

Halálra ítélték, de nem végezték ki

Pató Imréné Molnár Jusztina perében 1921. április 29-én ítélkezett a Szolnoki Királyi Törvényszék statáriális bírósága.

A tényállás szerint az anya, 1921. január 6-án délelőtt tíz óra tájban, egy ismeretlentől vásárolt pisztollyal, elkeseredésében megölte kisebbik, négy és fél éves lányát, de a nagyobbik meggyilkolásához és öngyilkosságához már nem volt lelki ereje.

A kis Jusztika testét becsomagolta egy zsákba, majd Törökszentmiklósról Szolnokra cipelte vonaton. A városban sokáig kóborolt a „csomaggal”, először a Tiszába akarta vetni, míg végül berakta a pályaudvaron egy tehervagonba. Ezután Budapestre utazott, ott Szegedi Istvánné néven egy mezőtelegdi menekültnek kiadva magát, a Menekültügyi Hivatal közbenjárásával került Barabás esperes szolgálatába…

A dr. Fuchs Gyula elnökölte törvényszék – a vádat Neuwirth József ügyész képviselte, a védelmet dr. Scheiner Ernő ügyvéd látta el – Pató Imrénét kötél általi halálra ítélte. A büntetőperben meghallgatott tizenöt tanú javarészt igazolta ugyan a vádlott asszony igazát, miszerint a férj brutális módon bánt a család nőtagjaival, ám mindezen állítások nem voltak elegendőek egy mérsékletesebb elsőfokú ítélethez. A vádlott és védője kegyelemért fellebbezett, ezt követően Patóné elájult.

Majd napokkal később a cellájában felvágta a hasát és karján az ereit, de az utolsó pillanatban az őrök észrevették tettét, az orvosok pedig megmentették a halálra ítélt életét.

Miután a törvényszék az ítélet elleni fellebbezést követően kegyelmi tanáccsá alakult át, és az ügyet felterjesztette az igazságügyi miniszterhez, a gyermekgyilkos anyának maradt még egy utolsó esélye az élethez. Patóné ügyében a kormányzó járt el, aki 1921 szep­tember elején a halálbüntetést tíz év szabadságvesztésre változtatta. A huszonhat esztendős anyát a siralomházból ekkor átszállították a fegyházba.

A börtönévek után újra férjhez ment

A levéltári dokumentumok arról is tanúskodnak, hogy Patóék 1921-ben elváltak. Az asszony a szabadulása után később újra férjhez ment, és Tiszaföldváron hunyt el, 1948-ban, ötvenhárom évesen. Patóné nagyobbik lányának, Eszternek sorsáról nincsen tudomásunk.