A Sasiak tanyája után kapta nevét a veszélyes útkanyarulat

A Sasi-kanyar ez idáig két apropóból került be a mindenkori megyei sajtóba. Egyrészt a közlekedési balesetek miatt. Amint Szolnok felől a Vegyit, majd pedig az egykori szagos kutyagyárat (ATEV) elhagyjuk, elérjük a kétszer egysávos Tószegi út legkacskaringósabb szakaszát.

E nem túl széles, számos éles ívű útrészen járművel száguldozók közül bizony nagyon sokan pórul jártak már, amióta gépi meghajtással közlekednek errefelé a kocsik. A másik ok, amiért a Sasi-kanyart időről időre felemlegeti a média, az a tiszai áradásokról, homokzsákokról, nyúlgátakról, töltéserősítésekről szóló hírek.

Az Új Néplap egy 2007-es számában egyik kedves egykori előfizető, Deák Jánosné, aki a „Sasi-kanyar rejtély” egyik tudója (volt) – már csak azért is, mert a környéken nőtt fel anno – megosztotta titkát olvasótársaival.

„A szerkesztőség postájából” rovatunkban közölt információja szerint a kanyar névadója Sasi Mihály, kinek tanyája a Szolnok–Tószeg–Abony útelágazás Tószeg felé eső részén, épp a három ágú keresztút csücskében volt. Miután pedig a sorsszerűség nem a véletlen műve, a TVM történetének felelevenítése során rátaláltunk Sasi Mihály legidősebb unokájára, az idén augusztusban 75. életévét betöltő Tóth Sándorra. Kinek pedig édesanyja az a Sasi Mariska néni, aki a Vegyi életvidám, mindenkin segítő, a gyár csodás szakácsnőjeként felejthetetlen érdemekkel és főztökkel bíró legendás alakja volt.

Ma már nyoma sincs az egykori házhelynek

– Itt volt ni, nagyapám tanyája. Ma már nyoma sincs a házhelynek, ám én a lelkem mélyén, az emlékeimben még mindig tisztán látom magam előtt – mutat egy részt a Szolnok–Tószeg–Abony útelágazás közvetlen közelében Tóth Sándor.

– Mihály nagyapám kisbirtokosként úgy tizenkét magyar holdon gazdálkodott, majdhogynem szinte egyedül. A nagyanyám korán ágyhoz kötött beteg lett, így az ő ellátása a ház körüli teendők elvégzése mellett édesanyámra maradt. Anyukám fiatalon dolgos, szorgos, házias lányként tüsténkedett a portán, illetve már nagyon korán remekelt a konyhában is. Mindeközben kijárta a hat elemit, majd pedig négy polgári iskolát is elvégzett. Ekkor tanult meg ügyesen szabni, varrni, mely képességét a későbbiekben kamatoztatni is tudta – emlékezik meg szeretteiről Sándor.

Balatoni táborozással köszönte meg a munkáját

– Ha a szántón, a gyümölcsösben, a veteményesben, vagy az állatok körül hiányzott a munkás kéz, kapóra jöttem én is. Abban az időben, amikor a tavasz tavasz volt, a nyár nyár, az ősz ősz, a tél pedig tél, nem úgy mint manapság, a szezonális munkákba befogott a nagyapám. A nyári kukoricafattyazásokra (a mellékhajtások lemetszése – a szerző) például igen jól emlékszem. Naphosszat dolgoztam a tűző napon, a hátam izzó vörösre égett, ezért esténként anyám és nagyapám disznózsírral és tejföllel kenegetve csillapította a fájdalmaimat. Mihály papa az egyik nyáron egy balatoni táboroztatással köszönte meg e szenvedéseimet – vesz elő egy emlékképet, s már magyaráz egy másikat is a Sasi unoka.

– A tanyaépület és az Abonyi út között volt egy nagyobbacska vizes árok. Nagyapámnak az volt a szokása, hogy ebéd után rendre ledőlt az árokpartra, s szunyókált egy kicsit. Ha nála voltam, odaheveredtem mellé az akácosok alá, s magam is elbóbiskoltam. Egy ideig lestük a kéklő eget, mesélt nekem valamit, aztán mindketten elszunnyadtunk. Istenem! Be szép is volt…

– Nem pontosan tudom, hogy mikor épült a tanya, de az 1800-as években már állt. Ide nem áradt ki a Tisza, a tanyát nem öntötte el nyakig a víz, miközben a környező földeket gazdagon táplálta. Erre régen árvízveszély nem volt, kitelepíteni sem kellett soha az őseimet – mutat rá Sándor arra, hogy felmenői miért épp ezt a kiváló helyet választották letelepedésükkor. Mint hangoztatja, a vegetációnak és az emberi életnek egyaránt értékes otthona lett a Szolnok és Tószeg közötti egykori földrész.

Jelentős veszélyhelyzet sosem alakult ki

Ebbéli vélekedését Lovas Attila, a Közép-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság igazgatója is megerősíti.

– Az én ismereteim szerint a Sasi-kanyar körül még a magaspart idején sem jött ki a Tisza. A meder nagyon messze van onnan, a kétezres évek után pedig még gátemelés is történt ott. Az esetleges nyúlgátak az utakat védik elsősorban, de különösebb veszélyhelyzetre nem emlékszem ezen a szakaszon – jelezte a Kötivizig igazgatója, hogy a Sasi-tanya valóban mindig biztonságban lehetett.

– A kénsavgyárat 1951-ben kezdték építeni. Az ágyban betegeskedő nagyanyám szegény ekkortájt hunyt el, s miután az ő gondozásának terhei lekerültek édesanyám válláról, anyu jelentkezett vízhordólánynak a közelben épülő gyárba. Felvették. Mire pedig a gyár beindult, őt már nem is vízhordóként alkalmazták. Tisztasága, háziassága és remek főztjei miatt ott szorgoskodott az üzemi konyhán. Hamarosan szakácsnő lett. Nem sokkal a háború után vagyunk ugye, minden dolgos ember éhes, ráadásul a Vegyiművek első munkáscsapatai Pestről, Debrecenből, Szegedről, egyéb nagyvárosok vegyipari iskoláiból ide érkező örökké éhes szájú fiatalokból álltak. Édesanyám pedig nem csak jól főzött, de mindenkivel kedvesen bánt, nagyobb adagokat, repetákat adott, kéretlenül is.

– A konyha egy ideig a kénsavgyár mellett üzemelt, majd áthelyezték az út túloldalára, a lakótelep mellé.

– Az ebédet a gyár szomszédságában álló étkezdébe triciklin hordták át. Anyu ráadásul hasznosította a polgári iskolában elsajátított szabó-varró tudományát. Majd’ mindenki hozzá járt ruhát varratni. Amikor az ’50-es években a kor „csillagvárosát”, Dunapentelét, az akkori Sztálinvárost, a mai Dunaújvárost kezdték kiépíteni, édesanyámat elhívták oda dolgozni. De nem ment. Tisztességből. Nem hagyta itt nagyapámat és fiait sem – meséli a legidősebb fiú.

Sándor kisdiákként nyaranta maga is vállalt segédmunkákat a gyárban. Majd besorozták. A katonaságnál sikeresen elvégezte a tartalékos tisztképzőt, így igen hasznos tanulmányok után került vissza Szolnokra. Jelentkezett a TVM-be, és felvették a savkeverő üzembe. Később az akkor induló porfestéküzem anyagbeszerzője lett. Közösségszervező lelkesedése azonban újabb és újabb kapukat nyitott meg számára. A gyárból való távozása után az Express Ifjúsági és Diák Utazási Iroda Szolnok megyei szervezője, majd kirendeltségének vezetője lett. Innen került 1985 január elsejével a Varga Ferenc által vezetett Szolnok Megyei Tanács ellátó és szolgáltató szervezetéhez, mígnem a rendszerváltás után a jogutód Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Önkormányzat hasonló elnevezésű egysége általános igazgató helyetteseként vonult nyugállományba.

Mindig büszkén tekint vissza ifjúkora történéseire

Sándor hajdanán a Szolnoki Vegyiművek labdarúgójaként, majd jeles közösségszervezőként is ismert volt, egykori lábtenisz magyar bajnok, napjaink ulti-tornáinak örökös sikervárományosa. A mai napig szeretettel és büszkén tekint vissza a TVM-nél eltöltött éveire, illetve ifjúkora minden történésére. Még arra is, amikor a Sasi tanyán nyaranta, a tűző napon kukoricát fattyazott…

A Sasi tanyát Mihály bácsi 1957-es halála után nem sokkal lebontották. Az éles ívű kanyarok azonban még megmaradtak, ahol az arrafelé haladóknak érdemes lenne mindig lelassítani. Egyrészt az út veszélyei miatt. Másrészt, tudják, Sasi bácsi ebéd után ott, az árokparton szokott volt szunnyadozni. Lassuljunk, csendesüljünk le tehát egy kicsit a Sasi-kanyarnál...

Korábban családfakutatást is végzett

A Sasi-kanyar legendájának tanulmányozása közben egy másik Sasi leszármazottat, a Tószegen élő Sassy Ilonát is sikerült elérnünk. Kertészné Ilona asszony korábban családfakutatást is folytatott. Aszerint a Sassyak – így Mihály bácsi, Mariska néni és Sándor is – közös tiszasasi, nemesi felmenőkkel rendelkeznek. Többek idővel Tószegre kerültek. A Sasi-kanyarban hajdan állt tanya első tulajdonosa pedig nem Mihály, hanem a tószegi Sassy Károly lehetett, aki az 1700-as években települt ide.

Erről egyébként a tószegi református egyházközösség matriculája is bizonyítékul szolgál. Érdekesség még, hogy míg Mihály és Mariska néni a tanya helyrajzi száma miatt tószegi születésűek, egy közeli, az Abonyi út melletti másik portán világra jött Sándornak, a területi illetékesség okán Abony lett a szülőhelye.