Hüse Károlyra és a felderítőkre emlékeznek az ejtőernyős napokon

Régi harcostársak, alig vénült bajtársak, örök barátok kezeltek, ölelték meg egymást csütörtökön reggel a sportreptér hangárja előtt. Nosztalgikus és szentimentális emlékek felemlegetésével kezdődött a kétnapos ejtőernyős dzsembori, amelyen érthetően a legkorosabb generáció volt a leghangosabb.

Azzal együtt is lazábbra vették az újtalálkozások örömét, hogy egykoron olyan legendás és katonás kiképző tisztektől tanultak örök életre rendet és fegyelmet, mint Hüse Károly és Furkó Kálmán. Előbbi elsősorban nagy méretű fotón és két fia révén „lélekben”, utóbbi személyesen volt jelen az országos rendezvényen.

A három generációt pedig, melyről köszöntőjében Koller parancsnok beszélt, a körkupolás emlékugrásokat végrehajtó veterán mélységi felderítők, az ejtőernyős verseny bátor résztvevői, a Magyar Honvédség aktív ejtőernyős katonái, illetve a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Hadtudományi és Honvédtisztképző Kar hajózójelöltjei és felderítő szakos hallgatói jelentették.

És miközben Szolnok fölött jelenleg is zajlanak az emlék- és a versenyugrások, idézzük fel a hazai ejtőernyőzés történetét.

Az ejtőernyős versenysport az 1950-es évek elejére alakult ki, ugyanis az ejtőernyőzés szorosan összekötve a repüléssel csak a 20. század első felében jelenhetett meg.

Az 1920-as években az ejtőernyőket még kizárólag életmentés céljára, a harci pilóták életének megmentésére használták.

Az ejtőernyős sport a második világháború után indult fejlődésnek, amikor a háborús tapasztalatokra alapozva képesek voltak modern, többször felhasználható ejtőernyőket gyártani. Eleinte a versenyzés legfőbb célja az volt, hogy ki meri az ejtőernyőjét minél később, a földhöz minél közelebb kinyitni.

A Nemzetközi Repülő Szövetség feladatául tűzte ki az ejtőernyős versenyszabályok kidolgozását. Így rendezték meg 1951-ben az első világbajnokságot Jugoszláviában. Ebben az időszakban alakultak ki az első a versenyszámok, a célugrás, a staféta, majd később a stílusugrás.

Az 1960-as években a Magyar Néphadsereg fejlesztésének része volt a mélységi felderítő ejtőernyős alakulatok létrehozása.

Az egyik ilyen alakulat, a szolnoki MN 3100 bázisán hozták létre az első olyan beosztásokat, amelyeket a civil életből behozott fiatal, agilis ejtőernyős sportolók láttak el. Közülük is a legkiemelkedőbb volt Hüse Károly, aki tudásával, akkurátus temperamentumával letette a katonai ejtőernyős sport alapköveit a honvédségen belül.

A felderítősök másik legendája pedig Furkó Kálmán volt, aki határozott jellemével kiválóan képzett honvédő katonákat és az élet minden frontján helyüket megálló civil polgárokat.

És hogy ki (volt) az emlékverseny névadója?

Hüse Károly posztumusz őrnagy, a kiváló katonai ejtőernyős, az egykori neves sportoló, aki a világon ötödikként ugrotta meg Kubában az akkoriban bűvösnek számító 6000-ik ejtőernyős ugrását.

Hajdúszoboszlón született 1940. február 5-én. Amikor befejezte az általános iskolát, Budapestre ment szakmunkásképzőbe, ahol péktanulónak állt, és 1957 júniusában kapta meg a szakmunkás bizonyítványát. Két évig dolgozott Hajdúszoboszlón a Kossuth utcai pékségben. Az ejtőernyőzéssel azonban már korábban, 1953-tól kezdődően foglalkozott, legelőször 1954. március 29-én ugrott. Ettől kezdve versenyszerűen is ugrott, 1960-ban már célbaugró magyar bajnok, illetve a válogatott keret tagja lett.

1960. november 14-én hívták be katonának, melyet élethivatásának választott. Szolnokra került, időközben megnősült. Feleségül vette a szintén ejtőernyős Jobbágy Emíliát, Pannikát, akitől két fia született.

A kétszeres összetett magyar bajnok, 34-szeres magyar rekorder sportolóként szinte az egész világot bejárta, 1976-ban az olaszországi világbajnokságon 5. helyezést ért el. 1978. május 26-án hunyt el Szolnokon

a 6263. ugrásakor, gyakorló feladatának végrehajtása során vesztette életét.

A Magyar Néphadsereg hősi halottjának tekintette, és posztumusz őrnaggyá léptették elő. Szülővárosában, Hajdúszoboszlón helyezték örök nyugalomra 1978. június 3-án, katonai tiszteletadás mellett.

Az idei Hüse versenyen a névadó két fiát, az 58 esztendős Tamást és az 56 éves Tibort is megszólaltattuk édesapjuk emléke okán.

– Én először a Tallinnba, majd öcsémmel együtt a sportos Koltói iskolába jártunk, de majdhogynem itt, a sportreptéren nőttünk fel – emlékezik vissza Tamás.

– Két éves voltam, amikor apu először felvitetett egy An-2-es repülőn. Nekem csak nagyobbacska koromban mesélték, hogy nagyon összepiszkítottam a gépet a levegőben, akkor még nem bírtam a repülést. Most viszont már az 1453. ugrásomra készülődök – mutatta felszerelését csütörtökön délelőtt a nagyobbik Hüse fiú.

Aki arról is szólt, hogy

édesapja abban az évben akarta volna első ugrását végrehajtatni vele, amikor meghalt, 1978-ban.

Már az orvosi vizsgája is megvolt, de a szomorú tragédia közbeszólt – mesélte el.

Tamás végül maga is vizsgálódott édesapja halálának pontos okáról, ugyanis számos torz történet keringett róla. Mára a szakértői megállapítások is arra engednek következtetni, hogy normál magasságban kezdeményezett nyitásnál rendellenesség lépett fel, a tartalék ernyő kioldásánál pedig vélhetően mellényúlt a sportoló, ezért csapódhatott teljes sebességgel a földbe a reptérhez közeli út mellé. Hüse Károlyt azonnal a Hetényi kórházba szállították, életjeleket akkor még mutatott, ám még aznap elhunyt…

– Édesanyám nem sokkal élte túl aput. Először a lelke, majd a teste is követte. Őt 47 évesen temettük el – könnyezett még most is Tamás, aki néhány éve már a németországi Regensburgban él és dolgozik.

– Én nagyon apás voltam, engem nagyon megviselt, amikor meghalt – mondja Tibor, akinek pedig régóta Hajdúszoboszló az otthona. – Emlékszem, amikor hazajöttem a suliból, már a házunkban voltak a „csíkos pizsamás” katonák, anyu pedig, gondolom, már alaposan benyugtatózva, lassan mondja nekem: Tibikém, kérlek, üljél le…!

A kétnapos ejtőernyős verseny és veterán találkozó pénteken is zajlik. A rendezvényt megelőző napon, június 30-án koszorúzást tartottak a Szolnok Helyőrségben, Hüse Károly szobránál.