Rangos elismerést vehetett át a kisújszállási művészeti iskola igazgatóhelyettese

– Nagy meglepetést okozott a díj, egyáltalán nem gondoltam, hogy valaha is megkapom. Amikor megjött az értesítés az önkormányzattól, felhívtam az igazgatómat, Kéki-Széplaki Editet, kicsit el is érzékenyültem, mert nagyon megtisztelő ez a díj. Külön örömet okozott számomra az, hogy a rangos elismerés átadóján a családom is ott lehetett. 

– A lányával egy helyen dolgozik, milyen a kapcsolatuk? 

– Nem könnyű családtagokkal együtt dolgozni, szerintem a lányom véleménye is ugyanez lenne, ha megkérdeznénk tőle. Nehéz elvonatkoztatni a családi köteléktől, de bizonyos szabályokat nekünk is be kell tartanunk kollégaként. Amikor azt mondja, gyere, hallgass be az órámba, akkor nem tudom pontosan, hogy mint anyának vagy kollégának mondja, s ez ettől különleges. Ahogyan a tanórák is azok. Van például két kis tehetséges tanítványom, akikben nagy jövőt látok. Kiss Violetta gordonka szakos, Horváth Fruzsina hegedű szakos növendék, én szolfézsból készítem fel őket emelt szinten. Nagyon jó hangulatúak az óráink, egymásra tudunk hangolódni, olyan gyorsan eltelik a másfél óra, hogy észre sem vesszük. 

– Beszéljünk a festészetről! Ez hogyan jött? 

– Teljesen ösztönösen, a pandémia alatt próbáltam ki, nem tanultam festeni. Először akrillal festettem, aztán Dékány-Kiss Anita képzőművész kollégám rábeszélt az olajra. Az első olajfestményemmel nagyon nehezen boldogultam, mert míg az akril azonnal megszárad, és már nem változtathatsz rajta, az olajfesték 3-6 napig szárad, és nem tud dolgozni az ember, mert elkenődik. Végül pont ez fogott meg, hogy ha nem tetszik, teljesen átalakíthatom, több réteget, színt vihetek rá. A kész festményt elküldöm Anitának, s kikérem a véleményét, ő nagyon aranyosan egy-két mondatban leírja, mi a jó, és mi az, amit megváltoztatna. 

– Mit adott emberileg a festészet? 

– Számomra a teljes kikapcsolódást jelenti a festés, de olyan szinten, hogy ha felteszek valamit főzni, akár arról is megfeledkezhetek. Volt már olyan, hogy leégett az ebéd, mert az alkotás öröme teljesen magával ragadott. 

– Szakmailag hova szeretne eljutni? 

– Hívtak többször is alkotótáborba, de nemet mondtam, mert nekem az alkotás nagyon intim dolog. A kép készítésének folyamatát csak én szeretném látni, amikor kész, már örülök, ha másoknak is örömet okozhatok. Szeretek a családomnak festeni, de nem személyre szabottan, ha megtetszik valamelyiküknek a kész kép, szívesen nekik adom. Hívőként egyházi témájú képem nincs, az az életem más területén van jelen. 

– A művészeti iskolában milyen a kollektíva? 

– Úgy érzem, azon a helyen vagyok, ahol lennem kell, s az külön áldás, hogy itt taníthatok 32 éve, mert ez egy olyan közeg, ahol alkothatok, segítenek, bátorítanak, nem hátráltatnak. A kollégákkal és a gyerekekkel is nagyon jó a kapcsolatom. Ha mások jönnek be hozzánk, mindig azt mondják, itt olyan nyugalom, békesség van, jó csak leülni és nézegetni a képzősök alkotásait. Ez a nyugalom is segít abban, hogy az vagyok, aki, természetesen a családom támogatását is élvezhetem. Férjem, Bögös Jenő iskolalelkész, hitéleti igazgatóhelyettes a NABOK-ban, Hanna lányommal kollégák vagyunk, a fiam ötödéves a Debreceni Orvosi Egyetemen, ő a gyógyításnak szeretné szentelni az életét. A családban mindenki ott van, ahol lennie kell. Úgy gondolom, áldott vagyok.