Damjanich feleségének tisztálkodó készletét is őrzi a szolnoki múzeum

A Szolnok szabadságharc-kori történetében kimagasló szerepet játszó tábornok felesége, Csernovics Emília 1847-ben ment nőül a nála tizenöt évvel idősebb Damjanichhoz. A korkülönbségnek egyszerű magyarázata volt. A hadsereg tisztjei általában későn nősültek, mivel a házassági engedélyhez megfelelő szolgálati idő, rang, és ami nem kevésbé volt fontos, a méltó tiszti életmódhoz szükséges anyagi háttér kellett.

Az utóbbit gyakran az ara családja biztosította, Csernovics Emília esetében ez nem jelentett problémát a Damjanichhoz hasonlóan délvidéki szerb családból származó leány rendelkezett a családalapításhoz előírt vagyonnal. A kemény, indulatos roppant termetű katonát és törékeny, de hatalmas lelki és erkölcsi tartással rendelkező hitvesét síron túl is tartó rendkívül mély érzelem és kölcsönös tisztelet fűzte egymáshoz. Amíg lehetett felesége elkísérte általában nem túl kényelmes és veszélytelen útjaira a férjét.

Az akkori közlekedési és szállásviszonyok közt az utazóknak érdemes volt maguknak gondoskodni úti tisztálkodó eszközeikről, mert ezeket általában nélkülözték a fogadók. A Damjanich-házaspár is egy ilyen, bőr tokban őrzött üveg és ezüst készlettel kezdte közös életét, melyet ma a szolnoki Damjanich János Múzeum őriz.

A tábornoknak és hitvesének összesen másfél évi közös élet adatott meg összesen. Damjanich egykori parancsnoka, Haynau jóvoltából Csernovics Emília kilencven esztendőt átívelő hosszú életéből hatvan esztendőt töltött özvegyként. A tábornok, kivégzése előtt gyönyörű, máig fennmeredt imát írt hitvesének, melyben hazájáért, bajtársaiért és feleségéért fohászkodott az úrhoz.

Csernovics Emília hátralevő életében férje emlékét ápolta és megmaradt lehetőségei között, mivel elvett javait méltóságán alulinak találta volna visszakérni a császártól a hitves szerepe helyett új hivatást és elkötelezettséget keresett magának. A hozzá hasonló sorsú osztrák önkény sújtotta asszonyok és a honvéd árvák támogatását, sorsuk jobbítását és életük vigasztalását.

Emellett már az önkényuralom legsötétebb korszakában megkezdte a szabadságharc halottainak gyakran jeltelen sírjait számba venni és igyekezett emléket állítani számukra. Amint tehette, megkezdte a szabadságharc árváinak gondozását, felkereste a megtorló hatalom kivégzettjeinek jeltelen sírjait, s amint lehetett emléket állított nekik. Mintegy az önkényuralom elleni tüntetésként minden év október 6-án gyászmisét mondatott az aradi vértanúk emlékére a pesti Ferencesek templomában.

Közben a korábban jómódú asszony többek között kézimunkák készítéséből biztosította megélhetését. Gróf Batthyány Lajos özvegyével összefogva megalapította a Magyar Gazdaasszonyok Egyesületét, rendszeresen pénzt gyűjtöttek a rászorulóknak és árvaházat nyitottak kallódó gyermekek számára.

Soha életében nem ment többé férjhez, saját gyermek hiányában egy elárvult unokahúga neveltetéséről gondoskodott. A kiegyezés után, amikor sor kerül a szabadságharc hőseinek számbavételére a nemzet tiszteletének jeléül az egyes számú honvédbizonyítványt özvegy Damjanich Jánosné Csernovics Emília nevére állították ki.

Ez a becses irat a tábornok legnagyobb győzelmének színhelyén, Szolnokon található. A róla elnevezett múzeum féltett kincse. Kossuth Lajos így ajánlotta neki dedikált fényképét: „A hős Damjanich tábornok özvegyének, aki hazám női közt tiszteletemben legmagasabban áll…”