Zsolt Szolnokról szóló blognovelláiból újabb kötet jelent meg

A megmozdult világot Az eltűnt városháza követte… Na, ne tessenek valamiféle végzetes földindulásra gondolni, épp elég manapság a koronás világjárvány okozta rapid trauma. Csupán egy korosztályfüggetlen mesekönyvsorozat korábbi és legújabb kötetének figyelemfelkeltő címét biggyesztettem egymás mellé, mely „kötelező” olvasmányokat Bajnai Zsolt neve fémjelzi, aki a tíz éve elindított blogSzolnok szubjektív élményportált jegyzi.

– Majdhogynem kizárt, hogy a blogSzolnok számos rovatában szinte napi rendszerességgel megjelenő írásokat egyetlen ember pötyögje be. Legtöbbször hol archív képekkel, térképekkel, máskor friss fotókkal színesítve a bejegyzéseket, tehát az alkotó kutat, gyűjt, kommunikál, majd minden adatot logikusan rendszerezve közvetít. Adódik a kérdés, hány órából áll Bajnai Zsolt egy napja?

– Ember vagyok magam is, így aztán nekem is huszonnégy órából áll. Úgy vélem, gyorsreagálású és gyorsíró vagyok. A motivációm pedig a blogSzolnok olvasói, akik közül sokan reflektálnak az írásaimra, jó szándékkal kiegészítik a helytörténeti ismereteimet, hiányosságaimat, ezáltal újabb témát szolgáltatnak. Én pedig azonnal veszem a fényképezőmet, pattanok a kerékpáromra, vagy két lábon veszem nyakamba a várost.

– Miből fakad a város iránti tudásszomja, szeretete?

– Egyszerű. Szolnoki vagyok. Még ha egy kacskaringós vargabetűt leírva is kerültünk vissza feleségemmel a jászkunsági megyeszékhelyre. Én a KÖZGÉ-be jártam, és elsős középiskolás voltam, amikor harminc forintért vettem egy 1927-es várostérképet. De őszintén megmondom, akkor még nem igazán érdekelt Szolnok múltja, talán még a jelene sem. Kár. Sajnálom, hogy csak évekkel később, jóval az egyetemi évek után – amikor hosszabb-rövidebb budapesti, majd fóti kirándulás után „hazaérkeztünk” Szolnokra – fókuszáltam hatékonyabban a város történelmére, természeti és épített értékeire. Akkoriban hoztam létre a blogSzolnokot is.

– Tízesztendős múltra tekint vissza az ön által szubjektív élményportálnak, személyes webkalendáriumnak titulált netnapló. Hogyan kerültek bele fikciós novellák?

– Történelem–földrajz szakos tanári végzettségem van. Ezen tantárgyak gyermekként is érdekeltek, és máig nem lankadt ez irányú érdeklődésem. Ez generálja a helytörténeti rovatot. Mindezen felül a szépirodalom is vonz. Nem izzadságszagúan szültem meg tehát az először a világhálón megjelenő Szolnoki mesék rovat történeteit. A bennük szereplő helyszínek, épületek valóságosak, a személyek olykor élők, olykor kitaláltak, a korszakok változóak. A novellákban leírtak akár meg is történhettek, ki tudja?

– Immáron a sorozat második kötete jelent meg kötve-fűzve. Az eltűnt városházából kaptam egy példányt, nem tudtam letenni, olyan volt forgatni, mintha a személyes naplómat olvastam volna vissza. Ha azt érzem, ez nekem, egy ötvenesnek szól, akkor hogyan szólíthat meg más korosztályt is. Egy kemény fedeles kötet egy e-világban élő fiatalt?

– A történetek a blogomon is megtalálhatóak, és a visszajelzések szerint az új generáció is olvassa. Talán épp a novellák szentimentalizmusa, meseszerűsége vonzza az ifjabb korosztályokat. S, ha ez így van, akkor egy másik célt is elért. Mégpedig azt, hogy a szolnoki fiataloknak felkeltse az érdeklődését a városuk, és annak múltja iránt. Én hiszek mindebben. Habár ezeket a rövid szösszeneteket elsősorban a magam örömére írtam, s tettem közzé a blogon. Ám amikor már felszaporodtak, jött az ötlet, hogy kézzel fogható, papír alapú nyomtatásban is megjelenjenek. Kitárult a történeteknek az óvilág.

– Kósa Károly szolnoki helytörténész honlapja már évekkel korábban felkerült a Szolnoki Értéktárba. Hasonló elismerésre az ön blogja is méltó lenne. Kapott már bárhonnan is vállveregetést a gyűjtőmunkájáért?

– Nem, de nem is várom el. Illetve pontosítok. Nem vártam el, de mint említettem, nagyon sokan segítenek kitágítani az ismereteimet, különleges és egyedi kordokumentumokat küldenek, valamint a portál számos látogatójától érkezett pozitív visszajelzés, ami persze rendkívül jólesik. Nekem a várostörténeti kutatás, illetve a blogolás a hobbim, ezáltal nem a hangos dicsőség az elsődleges ösztönzőerő e szenvedélyemhez.