Ilyet nem sűrűn lát: az unokaöccs idősebb a saját nagynénjénél

– Dzsesszika kétéves, én vagyok az anyukája – mutatja be kislányát Szelei Imre ­Flóriánné, majd a mellette álló ifjú hölgyre néz, akinek kerékpárján ugyancsak egy gyermek utazik.

– Ő pedig a legidősebb lányom, Szimonetta, valamint az ő fia, a hároméves Józsika.

Próbáljuk értelmezni a hallottakat: adva van tehát egy nagymama, aki később szült, mint a lánya. A nagynéni, Dzsesszika,­ ebben az esetben fiatalabb, mint az unokaöccs, Józsika.

Úgy van!

– erősíti meg vidáman a fiatalos, negyvenes nagyi, aki megsúgja, teherbe esésekor szörnyen kellemetlen volt a gondolat, hogy nagymamaként szül gyermeket. Azonban új házasságából mindenképpen szerettek ­volna egy utódot férjével, így vállalták a kellemes-kellemetlen­ „következményeket”.

– Aztán leküzdöttem a furcsa érzéseket. Amikor Dzsesszika megszületett, arra gondoltam, legalább meglesz a játszó­társa, az akkor egyéves Józsi személyében. Így is lett: remek pajtások, sok időt töltenek, töltünk együtt. Szerencse, hogy mindkét család Tiszasason lakik, így akkor ugrunk át egymáshoz, amikor éppen kedvünk és időnk van.

– A Facebook ­mindig be van kapcsolva mindkettőnknek, üzenünk egymásnak, hogy most gyere, főztem valami finomat, aztán hol én megyek a lányomhoz, hol ő jön hozzám.

Néha azt se tudom, ki kit nevel, annyira összenőttünk.

– Sokszor megesik, hogy unokám rám néz, majd anyának szólít. Aztán­ helyesbít persze... – mosolyog Mariann, akinek egyébként négy lánya van.

Korábban gyakran eljártak közösen a ­csajok és a kisunoka bevásárolni, akik látták őket, meg is állapították, szép nagy család. Tévedtek: két szép családot láttak.

Szimonetta megszokta az első hallásra furcsának tűnő családi felállást, egyáltalán nem foglalkozik azzal, kinek mi a véleménye családjukról.

– Volt időm megbarátkozni a helyzettel, főleg, miután kiderült, hogy nevelőapám, azaz édesanyámnak a mostani férje fiatalabb, mint az én férjem. Igaz, csak egy hónappal, de valljuk be, mégse mindennapos ez... – bólogat a fiatal anyuka, akitől persze, megkérdezzük, hogyan szólítja vajon a nála mindösszesen csak öt évvel idősebb nevelőapát.

– Hát apukának! – neveti el magát Szimonetta, hozzáfűzve, Imre valóban beillik apukának, mert figyelmes, gondoskodó, nem mellékesen pedig az ő férjének a haverja.

– A mi családunk valóban felrúgta a hagyományokat. Azonban az elmúlt évek bizonyítják, hogy így is lehet a családi élet működőképes. Nem az számít, ki mennyi idős, sokkal inkább a tolerancia. Az pedig, hogy kinek mi a véleménye minderről, az a maga dolga.

– Akinek ez nem tetszik, nézzen csak szét maga körül, mert biztosan ­talál söprögetni valót saját háza tájékán! – állítja a két asszony.