Nézze a világot egy végzős orvostanhallgató szemével! – interjú

Köztudott, hogy az orvosi bizony nem a legkönnyebb, leglazább, legrugalmasabb szak, hiszen az embernek szinte sosem elég a nap huszonnégy órája, hogy minden feladatra elég ideje legyen.

Ezért van az, hogy az orvostanhallgatók a legelhanyagolhatóbb emberi szükségletet, az alvást szokták kihagyni a mindennapi rutinból.

Karkecz Konráddal, a Szegedi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Karán sokat tanuló, keveset alvó, szabadidejét percekben számláló fiatallal beszélgettünk.

– Hány órát alszol egy héten?

– Áhh, a kedvenc témám! – nevet fel Konrád.

– Végzős korunkra, hatodévre kezd helyreállni a bioritmusunk, mivel ekkor már egy kicsit több időnk van minden mással is foglalkozni. Többek között aludni. Azt nem tudom, hány órát sikerül egy héten hunynom, de nagyon jól alszom, köszönöm a kérdést!

– Mikor és minek hatására döntötted el, hogy orvos leszel?

– Egészen kicsi koromtól kezdve hajtogatták a szüleim, hogy egyetemre márpedig menni kell. Azt nem kötötték meg, milyen szakra kell mennünk a bátyámmal, de azt, hogy egyetemre mennünk kell, hamar tudatták velünk – kezdi a történetét Konrád.

– Érettségi előtt végigvettem a tantárgyakat, mivel merre indulhatnék el. Matek... tuti, hogy nem, magyar... hát, az sem. A tesi érdekelt, sokáig edzésre is jártam, de csak hobbiként tekintettem rá. És akkor eszembe jutott: a biológiát szerettem!

– Volt egy biosz tanárom a középiskolában, akivel néhány órán belekóstoltunk az egyetemi szintű biológiába, genetikába, sejtfelépítésbe, ami akkor nagyon megfogott. Aztán felmerült, hogy lehetnék orvos is, de aztán eldöntöttem, hogy biztos, hogy nem leszek orvos – körvonalazta az akkori terveit az orvostanhallgató, aki máris rátért a magyarázatra.

– Orvosnak lenni túl nagy felelősség, hiszen emberi életekért felelsz, ráadásul rengeteget és hosszú évekig kell tanulni. Eszembe jutott, hogy lehetnék tengerbiológus is, de azt nem tudnám egy életen át csinálni. Fontos szempont volt, hogy olyan munkát válasszak, ami hasznos és életem végéig ellát feladatokkal, ami nem is csak munka, de hivatás.

– Így történt, hogy végül mégis az orvosira jelentkeztem. Ez másoknak is jó, hiszen – ne adj' Isten – bárkivel történik valami a környezetemben, én lehetek az első, aki segíthet.

– Az egyetem „kimaxol”, folyton a saját határaimat feszegetem. Azért tud ez a szakma egy életen át foglalkoztatni, mert ennek sosincs vége, mindig lehet újat tanulni, fejlődni, haladni a korral – összegezi Konrád a véleményét.

– Mikor fejezed be a sulit?

– Az utolsó évemet taposom, 2018 júniusában megkapom végre a diplomám. Aztán még hat év szakképzés... – mondja a hallgató, mire kikerekedett szemmel, kérdően bámulunk rá.

– Igen... Hat év tanulás, majd hat év gyakorlás és tanulás következik, ami akárhogy nézzük is, nem túl családbarát. Ez az időtartam szakirányonként eltérő, de mivel én baleseti sebész leszek, nekem ennyi. Idén már „csak” gyakorlataink és vizsgáink vannak, én a szolnoki Hetényi Géza Kórházban töltöm a gyakorlatomat, de utána is szeretnék itt maradni és ebben a kórházban dolgozni.

– Az utolsó évben hat osztályon fordulunk meg sokat, a pszichiátrián, a neurológián, a belgyógyászaton, a szülészet-nőgyógyászaton, a gyermekgyógyászaton és a sebészeten. Ezután egy-egy hétig a felnőtt és gyerek háziorvos munkáját tanulmányozzuk, majd egy-egy hétig a sürgősségit és a traumatológiát.

– Mennyi szabadidőd van a suli mellett?

– Nos, a magánéletem mondhatni nulla, de még mindig több, mint az első három évben. Akkor szinte csak fél óránk volt magunkra egy nap, amibe aztán tényleg nem férnek bele sajnos a barátok, egy barátnő meg végképp nem.

– A negyed- és ötödév már lazább, a tanárok és orvosok is engednek kicsit a húron. Ekkorra már a komoly igény is kialakul a szabadidő szórakoztató felhasználására. Például egy buli a hétvégén, ebéd a családdal vagy csak egy séta a városban.

„Vagy például azt is megteheted, hogy a vizsgaidőszakban, amikor nagyon fontos lenne, hogy tanulj, te természetesen lelépsz egy rövid találkozóra a haverokkal”

– Az egyetem második felében már megengedhetsz magadnak ilyen kis huncutságokat, mert azt érzed, hogy igenis megérdemled.

– Kellett már valakinek elsősegélyt nyújtanod az iskolán kívül?

– Elsőben, két héttel azután, hogy beiratkoztam az egyetemre, pont előttem ütött el egy autó egy motorost Szolnokon. Azonnal odarohantunk a sráchoz. Láttam, hogy eltört a lába, mégis megpróbált felállni. Kértem, hogy inkább maradjon a földön, ne nagyon mocorogjon, nehogy nagyobb baj legyen. Ezután kihívtam a mentőket, elmondtam, hogy mi történt és bevitték a kórházba.

„Nem volt nagy durranás, mégis jó érzés volt, hogy segíthettem valakinek.”

– Aztán nem is olyan régen, már hatodévben történt Szolnokon, hogy a Kossuth térnél láttunk egy nőt összeesve. Páran már körbeállták, de mi is odaszaladtunk, hogy megnézzük, segíthetünk-e. A nő orra betört és kissé zavart állapotban volt. Megvizsgáltam a fejét, de szerencsére nem esett komoly baja, ezért megvártuk, míg kiér a mentő, majd átadtuk nekik a terepet.

– Mik a legérdekesebb emlékeid az egyetemről?

– Régen, amikor még az anatómiát, ezen belül pedig a nyak-fej tájékot tanultuk, történt az egyik. Anatómián először csak az üres boncterembe visznek be bennünket, hogy „szokjuk” a légkört és a formalin szagát. Aztán óráról órára többet mutatnak meg nekünk.

– Volt egy lány, aki elfelejtett reggelizni óra előtt és el kellett kapni, hogy ne a földre zuhanjon ájulás közben. Az egy olyan óra volt, amire mindig emlékezni fogok, mert a lány egy tényleg nem mindennapi látványtól dobott hátast, de ez nem hiszem, hogy nyomdafestéket tűrő sztori – fanyalog Konrád az órára visszaemlékezve.

– Minden orvos kedvence, a Medikus Kupa viszi ellenben a prímet mókás sztorik gyártásából. A Medikus Kupa az ország orvosi egyetemeinek (Budapest, Pécs, Szeged és Debrecen – a szerk.) közös sporthétvégéje. Ennek a célja a kapcsolatteremtés és a kikapcsolódás, hogy legyen egy kis szociális életünk is, legalább évente.

„Képzelheted, milyen bulit csapnak az ország orvostanhallgatói, akik többet bámultak könyveket az évben, mint a saját orrukat!”

– Sok lemondással, bánattal, könnyel és szenvedéssel járt az egyetem, de a legjobb emlékeim is innen kerültek ki. Nem bántam volna, ha könnyebb lett volna, de boldog vagyok, hogy megtaláltam a hivatásom – zárja mosolyogva gondolatait Konrád.

Íme, tehát Karkecz Konrád doktor úr. Reméljük, hogy bejönnek a végzős hallgató számításai és tényleg a Hetényi Géza Kórházban dolgozhat majd a gyakorlata után is.

Mivel a baleseti sebészeten tevékenykedik majd, így azt nem kívánhatom, hogy találkozzanak Önök is vele a kórházban, de azt nyugodtan mondhatom, hogy amelyik beteg vele kerül össze, jobbat nem is kívánhatna magának!

Borda Zsanett