Negyvenöt ember halála kellett ahhoz, hogy korszerűsítsék a szolnoki vasúti csomópontot

Akkor még kevés gépkocsi volt, így az emberek főleg vonaton utaztak a fővárosba, megvásárolni a karácsonyi ajándékokat. Nyolc óra 59 perckor indult Bp. Nyugati pályaudvarról a Szolnokon át Szentesig közlekedő személyvonat, amelynek utasai nem sejtették, hogy nem fogják elérni úti céljukat.

Ceglédig még minden rendben volt. Itt az állomáson a gőzmozdony új váltószemélyzetet kapott, egy nagy gyakorlattal rendelkező mozdonyvezetőt, egy figyelőfűtőt és egy tüzelőfűtőt, aki a mozdonykazánt rakta szénnel.

A bajok ezután kezdődtek, és a baleset óta nagyon sok írás próbálta rekonstruálni az eseményeket.

Megnyugtatóan máig sem lehet tudni, miért következett be a tragédia.

A személyvonat előtt ugyanis két tehervonatot is menesztettek. Az első tehervonat valahol Szolnok alatt, a fűtőháznál járhatott, amikor elfogyott a vize. A mozdonyvezető a vonatról leszállt és a fűtőházban kért segítséget.

Csakhogy még egy tehervonatot indítottak Abony állomásról, amely megelőzte a személyt. Ennek kellett megállnia Paládicspusztán, az első tehervonat veszteglése miatt. A jelentés szerint ebbe rohant bele a személyvonat.

A baleset következtében a személy 680 utasa közül 45 személy – köztük 17 gyermek – életét vesztette, 34 személy megsebesült. A mentésben részt vettek a magyar és szovjet honvédségi alakulatok is.

A MÁV rendelkezésre álló darui közül az egyik a helyszínen meghibásodott, a másik pedig Dombóvárról jöttében kétszer is elromlott. Czinege Lajos – honvédelmi miniszter – azonnal a helyszínre sietett, és utasítást adott a katonai vezetőknek a mentésben való részvételre.

A nyomozás szerint a személyvonat mozdonyvezetője elnézett egy jelzőt, ezért rohant bele az álló tehervonatba. Állítólag a baleset után a teher vezetője hátrajött, és megkérdezte a személyvonat vezetőjét: – Miért jött belém? Mire ő azt mondta:

„Nem láttam a jelzőt.”

A vizsgálat során a következő év februárjában „nyomozási kísérletet” tartottak. Ez abból állt, hogy hasonló időjárási körülmények között, ugyanolyan összetételű vasúti szerelvénnyel, Abony és Szolnok állomások közt próbautat végeztek.

Egy nagy tapasztalatú mozdonyvezető irányította a masinát, és természetesen mindent az utasítás szerint csinált. Egy bizottság figyelte árgus szemekkel a munkáját.

Megvizsgálták azt is, szabályos volt-e a szerelvény összeállítása. Ugyanis a személyvonat első kocsija favázas postakocsi volt, a második kocsi szintén favázas gyermekkocsi – innen került ki az áldozatok túlnyomó része – és csak a hatodik kocsi volt vasvázas.

Ez pedig nem felelt meg az utasítás előírásának. Végül mégis a személyvonat mozdonyvezetője, a figyelőfűtő és a vonatot összeállító kocsimester került bíróság elé. Az előbbit 11 év szabadságvesztésre, a fűtőt 3 évre, a forgalmi kocsimestert 10 hónap börtönre ítélték.

A baleset nagy hatással volt a vasutas társadalomra!

A tragédia egy fontos ünnep előestéjén történt. Ilyenkor mindenki otthon szeretné tölteni az időt. De hát a vasútnál nincs megállás, ekkor is szolgálatba kell menni!

Aki vállalja ezt a munkát, ezzel is tisztában kell lennie. De milyen megbecsülést kapnak ezért?

Úgy tűnik, ezek a kérdések több ezer vasúti dolgozónál felszínre bukkantak, mert levelek sokasága került a bíróság elé. Volt olyan, aki nemcsak a mozdony személyzetét, de a balesetben vétkes összes szolgálatban lévőt a vádlottak padjára ültette volna.

Más nyersen megírta, nem a mozdonyvezetőt tartja vétkesnek, hanem a MÁV műszaki vezetőségét és az irányító minisztériumot.

Egy nyugdíjas mérnöknek pedig az volt a véleménye: ez a baleset a környező országokban működő tökéletesebb műszaki feltételek mellett meg sem történt volna.

De kifejezték véleményüket a megye vezetői is! A MSZMP megyei titkára, Csáki István már négy nappal a baleset után levelet írt a Központi Bizottság titkárának. Megemlítette, az 1950-es évektől már több baleset is volt a megye vasútvonalain.

A levél befejező sorai már finom célzások a tarthatatlan állapotra, ami érthető, hiszen a Budapest – Szolnok – Nyíregyháza fővonalon bonyolódott le az ország legfontosabb kapcsolata a Szovjetunió és Románia felé.

„…Nem tudjuk, mi okból kifolyólag, a műszaki felújítás és fejlesztés ezen a vonalon lassúbb a szükségesnél…” írja egyik mondatában.

A megyei és vasúti vezetők többször rákérdeztek már a fejlesztésekre, de csak viccelődés formájában kaptak választ. A levélből kiviláglik: a tragédia nem következett volna be, ha az ország irányítói komolyan veszik Szolnok megye pártfunkcionáriusainak javaslatait.

A súlyos baleset után négy évvel(!) megindultak a szolnoki vasúti csomópont korszerűsítési munkái.

Szikszai Mihály, főlevéltáros