2013.06.30. 15:40
Tucathorror helyett sokáig kísértő történet
Van annak valami egészen finom bája, hogy ülünk a moziban, meredünk a vászonra – és közben nem gondolunk másra, csak arra, hogy mi lenne, ha mindez velünk történne, de ugyanúgy ám, ahogy a szereplőkkel.
Nem veszünk el a történetben, nem ragadunk le a remek színészi játéknál, hanem magunkra veszünk mindent, de mindent. Aztán jön a vége főcím, és nem nagyon merünk megszólalni sem – mert azon gondolkodunk, hogy ezek után bizony nehéz szavakat találni.
A Mellékhatások pontosan ilyen film. A történet szerint Emily és Martin fényűző életet éltek, mindenük megvolt, amire csak vágytak, egészen addig, míg Martin börtönbe nem került. Négy év után a fiatal feleséget éppen úgy letaglózza férje szabadulása, mint mikor lecsukták: képtelen örülni az együtt töltött időnek, mély depressziója öngyilkossági kísérletbe kergeti. Emily felkeresi Jonathan Banks pszichológust, abban reménykedve, hogy a terápiák és az antidepresszánsok kirántják elkeseredettségéből, és újra élvezni tudja az életet. De Emily tünetei nem változnak, egyre sötétebb gondolatai már-már az őrületbe kergetik őt.
Ekkor dönt úgy Banks, hogy egy új gyógyszert ír fel a fiatal nőnek, azonban a nem várt mellékhatásokkal senki nem számol.
Persze lehetne ebből egy tucathorror is, akkor a hősnő szépen, módszeresen megölne mindenkit, aki szembejön, a gyógyszer meg valahogy kikerülne a nép közé, mindenki megbolondulna, millió halott, apokalipszis. De szerencsére nem lesz az – a Mellékhatások című film inkább a nehezebben járható, de letaglózó erejű utat választotta: nem engedi el a kezünket egy pillanatra sem, székbe szögez az utolsó utáni pillanatig. Amelyet követően nagyon nehezen állunk fel a székből.
A pszichológus szerepében Jude Law
