Fejetlen múmia és nyomtalanul eltűnt kastély Szolnok határában – micsoda rejtélyes történet!

Szolnokról Rákóczifalvára menet, az úttól balra, egy kis erdőben jókora gödör, meg néhány mohos kődarab mutatja a régi Magyarország egyik legendásan gazdag famíliájának szembesülését az emberi sors forgandóságával.

Egykor annak a kapriorai báró Wodianer-családnak a kriptája és talán kastélya állt itt, akik 1842-ben vásárolták meg a Keglevich grófoktól Szanda és Derzsigát pusztákat. A birtok gazdája először a földínségben levő Szolnoknak kínálta fel a helyiek által korábban is bérelt területet, de az üzlet a város pénzhiánya miatt kútba esett.

Ekkor jelentkeztek vevőként a Wodianerek, akik a hagyomány, illetve a Virág Zsolt által írt Kastélylexikon szerint 1850 táján kastélyt is építettek maguknak a határban. Más nézet szerint kastély nem, csak gazdasági épületek álltak itt.

Erről a talányos úri lakról mára semmi nem maradt az utókorra, csupán mellette álló, négy évvel később emelt családi kriptáról van némi, bár horrorisztikus elemekben is bővelkedő információnk.

A több ezer holdas Wodianer-birtokot a bárói család férfiágának kihalása után gróf Nemes Vince felesége, Wodianer Gabriella révén birtokolta a háború végéig, onnan kezdve a történet már szinte szokásosnak mondható.

Az új rendben mindent államosítottak, és a korban egyáltalán nem szokatlan módon a kastélyt, ha létezett, berendezésével együtt úgy eltüntették a föld színéről, hogy fogalmunk sincs egykori kinézetéről.

Építési ideje alapján talán romantikus stílusú épület volt, de ezzel véget is ér a tudomány. Néhány évtized múlva a sírkápolna is osztozott sorsában. Róla már többet tudunk, de korántsem szívderítő dolgokat, s itt már felbukkan néhány név is. Ellenben a békesség kedvéért inkább maradunk a szájhagyományban fennmaradt események szikár visszaidézésénél.

A kriptát először éveken át fosztogatták, később szétvert falainak anyagából építkeztek a közeli településen. Az a kegyeletsértés, ami közben a bárói család itt nyugvó tagjaival történt, ijesztő példája az emberi lélek sötét mélységeinek.

Volt, hogy egy tizenéves kislány fejetlen múmiáját traktorral húzgálták a közeli földeken, de több másik megcsonkított tetemről is maradt fenn híradás.

Az biztos, hogy aminek egyáltalán volt némi értéke az épületben, az nem maradt gazda nélkül. A bronzszínűre patinázott, szőlőfürtökkel díszített, oroszlánlábakon álló díszes cinkkoporsók, miután lakóikat kiborogatták belőlük, a MÉH-telepre vándoroltak, az épület értékes kőfaragványaira, közöttük a keresztjét vivő Krisztus alakjára egy szolnoki, mellékesen régiségekkel is üzletelő atyánkfia tette rá a kezét.

Szerencsére az elhunytak végül a temetőben újra az anyaföldbe kerültek, s mivel már semmi érték nem volt velük, remélhetőleg végső nyugalomra találtak. Ami ma Magyarország egykori dúsgazdag famíliájának hagyatékából látható, az szinte semmi. Egy-két fotó, a rákóczifalvai Macimúzeumban őrzött pár koporsótöredék meg „tekintetes Wodianer Samuel Josef” sírköve.

Talán más is előkerülne a környékről, ha valami arkangyal összetrombitálná őket, de ezt már örökre a feledés homálya fedi. Maradt még a kripta helyén néhány, a földből kiálló faragott kő és töredezett tégla, aminek a Macimúzeumban tett látogatásunk után indulunk a felkeresésére.

Miután a Beke Pál halma felé vezető legrövidebb út az eső miatt járhatatlannak bizonyult, végül a szerencse sietett segítségünkre. A közeli tanyában tartózkodó ismerős, Nagy András vitt el bennünket némi kerülővel a ma sűrű növényzettel borított dombhoz, ahol a régi térképek szerint a „Mausoleum” állt. Körvonalait évtizedekkel korábbi repülőtéri katonai szolgálatom alatt még én is láttam a messzi távolból.

Az emelkedőn felkaptatva, elsőre rögtön egy faragott kőgerendába botlunk, de némi keresgéléssel kő ablakkeret ívelt darabjával, meg számos békebeli téglával is lehet találkozni. Magának a kriptának a helyén ellenben jókora gödör tátong annak jeleként, hogy akik itt építőanyagot bányásztak, alapos emberek voltak. Állítólag kincskeresők is szoktak bóklászni errefelé, de a helyszínt látva, valószínűleg már alaposan elkéstek a látogatással.

A pár évvel ezelőtti fotón még néhány emberi csont is kifehérlett az avar közül, de szerencsére hozzájuk már nem volt szerencsénk. A kripta így meglett, de a kastély ügyében ezzel nem lettünk okosabbak. Hangos tűnődésünkben megint András jött segítségünkre, aki kibökte, hogy otthon, a szekrényben őriz egy kéziratos térképet, ami segíthet a kérdés eldöntésében.

Az egykori épületek elhelyezkedését a helybéli Sütő István örökítette meg fiatalkori emlékei alapján, azon még rajta vannak a temetődomb alatti, laposon álló, mára köddé vált épületek is.

Így az emberi sors forgandóságán, meg a dicsőség és nyomorúság közeli voltán merengve elköszönünk a Wodianerek korántsem békés egykori nyughelyétől, s jobb híján indulunk vissza térképet nézni. A rajzon a kripta közelében valóban látható néhány épület, ami szemre minden további nélkül lehetett a Wodianerek fészke, bár itt már más felirat látható mellettük. Lakásként és iskolaként szolgáltak, s András emlékezete szerint még az ő fiatalabb korában is éltek itt néhányan.

A helyszínre visszagondolva, a valóság mára teljesen eltér rajzolt másától. A domb körüli vidék sík, azon emberi hajléknak a leghalványabb nyoma sem látható.

Fénykorukban valószínűleg a Wodianer-bárók sem sejtették, hogy hatalmuk és roppant vagyonuk ellenére ilyen csekély nyomot hagynak maguk után az utókor számára.

De kik is voltak a Wodianerek? A kiterjedt Wodianer-család Weidman, vagy Woidzislaw néven Csehországból származik. Első tagjuk 1750. körül telepedett le Magyarországon. Vagyonukat többek között a napóleoni háborúk idején hadiszállítóként alapozták meg. Közülük Wodianer Sámuel pesti kereskedőként 1844-ben kapriorai előnévvel már nemesi rangra emelkedett, fiát, az egykor a szandai kriptában nyugvó Mórt 1863-ban osztrák, majd 1874-ben magyar bárói címmel ruházta fel az uralkodó.

A Wodianerek voltak az első zsidó származású bárói család hazánkban. Közülük az idők során többen, közöttük a Szandán birtokos ágból Sámuel és fia, Mór kikeresztelkedtek, zömében a római katolikus vallásra tértek át. A családnak a reformkorban jelentős része volt a Hengermalom és a Lánchíd építésének finanszírozásában, szerepet vittek a Védegyletben és az Iparegyletben.

A szabadságharc alatt a magyar kormányzat a Wodianer-házon keresztül intézte külföldi fegyvervásárlásait és külföldön ténykedő képviselőinek finanszírozását. Később Wodianer Mórt az a megcáfolt vád érte, hogy Duschek Ferenc pénzügyi államtitkárral együtt közreműködött a Kossuth-bankók aranyfedezetének osztrák kézre jutásában.

Ezt maga Kossuth Lajos sem rótta fel nekik, amikor évekkel később elterjedt ez a híresztelés. Wodianer Mór ettől függetlenül bécsi bankárként a szabadságharc után az osztrák pénzügyi és üzleti élet jelentős alakjává vált, ő volt az Államvasút Társaság, a Tőzsdekamara és az Osztrák Nemzeti Bank alelnöke, a Duna Gőzhajózási Társaság és a Bécsi Nagykereskedelmi Testület elnöke, és tagja volt a Hitelbank és a Tiszai Vasút Igazgatóságának is.

Magyar Rotschildnek is nevezték, vagyonáról legendák keringtek. A családnak Pesten is több ingatlana volt, továbbá Maglódon ma is áll Wodianer-kastély. A Felvidéken, Komjáton álló rezidenciájukat ezzel szemben 1945-ben nyomtalanul széthordták. Az 1885-ben Badenben elhunyt Wodianer Mórt először a szandai családi kriptába temették, majd annak pusztulása után földi maradványai a rákóczifalvai temetőbe kerültek, ma ott alussza örök álmát.

Szathmáry István