Kemény munkával és sok küzdelem árán, de megvalósította az álmát, ma már saját táncsulit vezet Csilla

Persze ezt nem adják könnyen, tenni is kell érte, egy-két csatát megvívni közben, de a végeredményért megéri. Így van ezzel Polgár Csilla is, aki épp tíz éve kezdett el a táncoktatással foglalkozni, akkor még amolyan lesz ami lesz alapon, mára pedig saját tánciskolát vezet. De hogyan jutott el idáig? Erről is beszélgettünk. 

Hogy jött az életedbe a tánc, a hip-hop?

– Gyerekkorom óta táncolok, sok mindent kipróbáltam mire rájöttem, hogy nekem a hip-hop tetszik, ez az én világom. Pintácsi Viki nyitott anno Szolnokon egy iskolát, akkor még aerobicoztam, anya pedig mondta, hogy válasszak. Kipróbáltam, tetszett. Sokáig Csikós Mónika volt a tanárom, általa ismertem és szerettem meg a táncot.

– Aztán mikor terhes lett, átadott nekem egy csoportot, így csöppentem bele 15 évesen a tanításba, a táncos világba. Egy sérülés miatt viszont ez hamar abba is maradt, gyakorlatilag abba a helyzetbe kerültem, hogy választanom kellett: befejezem, vagy tolókocsi.

– Két és fél évet emiatt ki is hagytam. Aztán 2007-ben már egyre gyakrabban mondogatták az ismerősök, barátok, hogy táncoljunk. Akkor voltunk tízen. Ezzel a létszámmal, 2007 novemberében indult el aztán az egész, az oktatás, a táncórák, de akkor még abszolút hobbi szinten, nem tudtam, hogy mi lesz belőle. Ráadásul még iskolába jártam, felváltva csináltam a kettőt. Nagy hercehurca is alakult ebből, mert egyre több tánccsoport volt, ki kellett kérnem magam a suliból, engedély kellett, hogy elmehessek a pénteki napokon – akkor még csak pénteken és szombaton tanítottam.

– Aztán egyre jobban terjedt a tánc híre, fellépések stb., szóval így lépésről lépésre szépen kialakult. Jöttek a fellépések, egyre több csoport volt és nyilvánvalóvá vált, hogy már hétfőtől szombatig kell tanítani, nem elég két nap. 2007-ben tancsoportként indult ez az egész, 2015-ben pedig létrehoztam a saját vállalkozást, saját iskolát. Ma már öt tanár van velem együtt az iskolában, tizenkettő csoporttal.

És mi lett közben a tanulással, a középsulival?

– Leérettségiztem, maradtam ötödéven, hatodéven, marketinget tanultam. Az utolsó évből már csak egy félév lett volna hátra, mikor el kellett döntenem, hogy maradok, vagy csinálom a táncot. Mert annyi csoport és olyan sok munka volt már, hogy teljesen összeegyeztethetetlen lett a sulival. De akkor már nem engedélyezték, hogy úgymond lógjak a csütörtökökről, péntekekről. Így nagy nehezen, családi viták árán eldöntöttem, hogy abbahagyom az iskolát.

– Persze az összes tanár ellenezte, hogy hogy gondolom ezt az egészet, nem lesz szakmám, papírom, de igazából a marketing engem sosem érdekelt. Ahogy elkezdtem táncolni, tudtam, hogy valahogyan ezzel szeretnék majd foglalkozni. Az érettségi kellett, fontos volt persze, de onnantól már nem. Egyedül az igazgatóhelyettes állt mellém akkor, azt mondta, azt csináljam, amit szeretnék, hallgassak a szívemre, lesz ami lesz.

Nem tartottál attól, hogy nem jön be majd a táncoktatás, nem úgy alakul, ahogy szeretnéd?

– Hát lutri volt, az biztos. De én úgy voltam vele, hogy menni kell előre, mert ha meg sem próbálom, biztos nem lesz belőle semmi. És bejött.

A többi tanárral hogyan működtök együtt, milyen az elosztás?

– A12 csoportból hatot tanítok én, a többi pedig szétoszlik. Igazából az is nagyon érdekes, hogy a tanárok is azok közül kerültek ki, akiket én kineveltem a suliban. A gyerekekkel én foglalkozom inkább, de ők nagyon nagy segítséget jelentenek nekem, nélkülük nem bírnám.

–Nagyon hálás is vagyok Tolnai Klaudiának, Hajdú-Ráfis Lilinek, Nagy Evelinnek és Erős Mihálynak, ők az én kis csapatom. És a sikerekhez is kellenek, pl. a junior formációnk, akiket Misa – Erős Mihály – tanít, ők a legsikeresebb csoportunk, mindenhol elismerik őket, kvalifikáltak a vb-re is, ez nagyon nagy szó.

Akkor megjött közben az országos elismertség is?

– Igen, de nem könnyen. Nehéz volt elérni, hogy a versenyeken, mint vidéki iskola elismerjenek a többiek. Úgy voltak vele, hogy ismeretlenek vagyunk, nem is tartanak tőlünk. Sosem felejtem fel, volt olyan, hogy egy pesti iskola kezdett volna egy versenyen, mi a másodikok, de közölték, hogy ők még nincsenek kész, kezdjünk mi.

– Aztán a produkció után mondták gúnyosan, hogy jaj hát ez megvan, ők nyernek. Mégis megvertük őket. Nagyon sok ilyet át kellett élni, de sikerült mindig a dobogón végezni, ezzel kivívtuk az elismerést, és hogy megismerték a nevünket. Szóval tíz évemből a fele kellett, mire elértük, hogy elismerjenek. Nehéz volt.

Sosem akartad abbahagyni?

– Soha. Egyrészt olyan kudarc nem ért, ami miatt ez eszembe jutott volna, mert ott voltunk mindig elöl, jók voltunk, csak éppen, hogy elfogadjanak az volt sok idő. Másrészt pedig ez az életem, nagyon szeretem. Volt az elején, hogy akkora helyen léptünk fel, mint egy fürdőszoba, de hát valahol el kell kezdeni. És azt csinálhatom amit szeretek, ennél nincsen fontosabb.

Említetted, hogy gyerek, fiatal tánccsoportjaitok vannak főleg. Idősebbek is járnak hozzátok?

 – Például anyukám jár. Van egy hobbi csaj csapatunk, ahol 23 éves a legfiatalabb és anya az 53 évével a legidősebb. Közöttük van szülő is, ők találták ki, hogy legyen egy ilyen formáció. Összejövünk heti kétszer, csajoskodunk, itt nőiesebb mozdulatokra épül a koreográfia. Ők nem versenyeznek, viszont fellépnek ugyanúgy a karácsonyi gálánkon, vagy éppen a majálison.

 És mi a helyzet a fiúkkal?

 – Az elején nem nagyon voltak, sokáig egy szál fiú összesen. Aztán kettő, három, négy és jött Misa. Ő egyébként egy tök jó példa, hogy mikor elkezdte, lépett jobbra-balra, össze-vissza, de annyira meg akarta tanulni, hogy ma már ő is tanár. Most ott tartunk a fiúkkal, hogy már van egy 6-7 fős fiúcsapatunk. Az elején nagyon ódzkodtak nem is a hip-hoptól, hanem úgy egyáltalán a tánctól. Mert hogy az lányos. Aztán látták, hogy ezt mások is csinálják és milyen jól néz ki. Egyszerűen jól mutat.

Mi a csúcs, mi a legnagyobb élmény számodra, ami a tánciskolához kötődik?

 – Az év végi gála, az a legkedvesebb, de a gyerekeknek is. Ott varázslat van. Azok jönnek el, akik szeretnek minket, szülők, család, barátok, mindig tele van a terem. A gyerekek ezt várják a legjobban egész évben.

– A másik a nyári tábor. Jövőre már a harmadik tábort tartjuk, ilyenkor jönnek sztár tánctanárok, este vetélkedők vannak, hogy a kicsik és a nagyok összekovácsolódjanak. Sokáig nem mertem belevágni a táborozásba és nem is gondoltam, hogy ekkora sikere lesz. Ott mindenki együtt van, kicsik, nagyok lógnak együtt, jól érzik magukat.

Úgy hangzik, mintha egy kis család lennétek.

– Így van. Óriási barátságok alakulnak itt ki, csapaton belül főleg, de iskolán belül is. A tábor azért is jó, mert a 8 éves és a 18 éves együtt van. De próbáljuk is erre vezetni őket, hogy összekovácsolódjanak. Nálunk nincs olyan, hogy egymást lesajnáljuk, nagyon ügyelünk erre, volt már hogy emiatt küldtünk el embert. Szóval próbáljuk őket kicsit nevelni is.

– A tanulásra is nagyon odafigyelünk, hogy ne menjen a rovására. Hogy ha nem igyekszik, a szülők mondjuk eltilthatják a táncolástól, és ez be is válik. Sokszor pátyolgatjuk is őket, a lelki dolgokkal is foglalkozunk, ha úgy van, fordulhatnak hozzánk bármivel, megbeszéljük.

Mi volt a legelső nagy eredményetek?

– 2013-ban először eljutottunk Szerbiába, ez volt a legelső nemzetközi versenyünk, második helyet értünk el. Akkor még én is táncoltam, az egy nagyon erős csapat volt, velük mindent megnyertünk, amit csak lehetett, olyanok ellen, akiket addig csak a évében láttunk. Innen kezdődött igazán a hírnév.

– Most májusban például kijutottunk Horvátországba, öt műsorszámmal mentünk és mind az öt dobogós helyen végzett, ez is nagy öröm volt. És innen jutott tovább a junior csapat a vb-re. Az iskolában ekkora eredmény még nem volt, ez a legnagyobb.

– De igazából minden sikernek nagyon örülünk, a kisebbek főleg, az érem nekik még nagyobb boldogság, az az igazi, van látszata, tudnak vele büszkélkedni. A másik dolog pedig, hogy elsősorban nem is az éremért megyünk, hanem az élmény miatt és hogy tudjuk, mennyi munka van benne, mennyit küzdöttünk, hogy oda eljussunk.

Te is versenyzel még, vagy kikötöttél a tanítás mellett?

– Két éve nem versenyzek már. Sok tanár táncol csapatban, de kívülről sokkal jobban látod, hogy mit kell javítani. És az a helyzet, hogy én nagyon izgulós vagyok. Bármikor fellépés volt, én tuti, hogy túlizgultam mindenkit, mikor a színpadon voltam, akkor persze korrigáltam ezt, már ment minden, de addig viszont borzalmas. Úgyhogy két éve én azt mondtam, hogy elég volt. A tanítás most már sokkal jobban vonz. Ráadásul többet is elértem, mint amit gondoltam, úgyhogy most már szívesebben vagyok a háttérben.

A szülők hogyan állnak egyébként a tánchoz, nem volt olyan, akinek mondjuk nagyon nem tetszett, hogy a gyerek hip-hopozni jár?

– Volt. Volt, aki nagyon ódzkodott tőle, de aztán megnézett egy-két fellépést, versenyt és onnantól kezdve mondta, hogy ez igen, elvarázsolta. A legtöbb szülő nagyon támogató, és sokat is köszönhetünk nekik. Mert a versenyek, az utazás a szülők költsége legnagyobbrészt. És az év végi gálán is abszolút látszik, hogy kíváncsiak rá, végigülik a másfél órát, a többi gyerek műsorát is, szeretik.

Azért sok szervezéssel, papírmunkával is jár ez az egész, nemcsak a tánc van. Hogy bírod egyedül?

– Anyukám nélkül biztos, hogy nem menne. A buszozást például mindig ő intézi. Nekem arra erőm, hogy tanítsak, papírozzak is, nem lenne, az adminisztrációs dolgokban ő segít. Vagy ha fellépés ügyben kell úgy és olyanokkal beszélni, akkor jön és intézzük, számlát ír, szervezkedik, bármit.

– Anyukám egyedül nevelt minket, sokat dolgozott azért, hogy azt csinálhassam, amit szeretek, hogy táncra járhassak, hogy ki tudja fizetni a tandíjat. És ezért nagyon hálás is vagyok, hogy akkor nem azt mondta, hogy nem engedhetjük meg magunknak, hanem inkább plusz munkát vállalt. És igyekszem most én is segíteni őt.

– Akinek még nagyon sokat köszönhetek, ő a mamám. Gyerekkoromban mindig ő vitt az edzésekre, mikor anya dolgozott, végigülte az órákat, ott volt velem. Már annyira nem voltam kicsi, 13-14 éves, de elkísért, érezte, hogy szeretném és hogy jól esik. Sajnálom, hogy a nagyszüleim nem élték meg, hogy idáig eljutottam, hiányoznak nekem ebből az egész álomból nagyon. Úgyhogy ha mondanom kell valamit, ami hiányzik nekem az összképből, hogy minden kerek legyen, azok ők.

 De elégedett vagy, mindent elértél, amit szerettél volna?

– Úgy gondolom. Amint én anno megálmodtam, ez már sokkal több is annál. Sosem gondoltam, hogy ennyire jól sikerül ez az egész, én már akkor is boldog lennék, ha minden ugyanígy maradna.

Szarvák Emese