Már csak a tévéből nézi a focit az „ezüstcsapat” játékosa – Rozmis Mihállyal beszélgettünk

Cselényi – Sándor, Abonyi, Kegyes, B. Nagy, Rozmis, Tóth L., Horváth J., Csábi, Szekeres, Dobos. Ők a Szolnoki MÁV NB II.-es, a legendáriumok szerint „ezüstösöknek” nevezett labdarúgócsapatának tagjai 1960-ban.

Alig két évvel később: Takács – Dudás, Marosi, Kotász, Nógrádi, Rozmis, Nagy Gy., Bozsik, Tichy, Komora, Katona.

Ez a tizenegy játékos kezdett a Népstadionban, az ötvenezer néző előtt lejátszott Bp. Honvéd–Ferencváros rangadón 1962. április 15-én, amikor is az „Aranycsapat” hírneves jobbfedezete, Bozsik József „Cucu” a búcsúmeccsét játszotta a piros-fehéreknél.

És mi a közös e két gárdában? Azaz ki?

Nos, Rozmis Mihály, aki Rákóczifalváról indulva, a Szolnoki MÁV-on keresztül jutott el a Honvédig, ott együtt futballozott Bozsikkal, Tichyvel és Komorával, hogy aztán egy komlói kitérő után visszataláljon a szolnoki kék-fehérekhez, s most meséljen olvasóinknak sportpályafutásáról és egy picit a magánéletéről is.

– Két hetes korú lettem ebben az évben, de hát mi tagadás, 1940-ben születtem – kezdi az elején a leginkább balfedezetként és balhátvédként befutott, ámde abszolút kétlábas futballveterán.

– Rákóczifalván cseperedtem fel. A mai vágóhíd helyén volt egy domb, annak a háta mögött kerítettek le egy focipályát, s ha épp nem otthon voltam, akkor engem mindig ott találtak. Utánpótláskorúként az első igazolásom is oda szólt, a faluból lettem megyei ifi-, majd felnőttválogatott.

– A Rákóczifalva felnőttcsapatánál már tizenöt esztendősen bemutatkoztam úgy, hogy nem túl illendő módon és hivatalosan, három évvel megöregbítettek. Ekkor már a szolnoki gépipari technikumba jártam, az '56-os események is ott értek.

– Aktívan vonultam a tömeggel a városon keresztül a ma már ismert történelmi helyszíneket bejárva, de csupán passzív szemlélője voltam a történéseknek – emlékezik vissza Rozmis Mihály.

Ekkortájt hívta a Szolnoki MTE, mégpedig a gépipariban oktató Tóth Béla személyében. A fiatal felnőtt Misi annak rendje és módja szerint ellátogatott a munkáscsapathoz, ahol az első edzésen el is döntötte, ide nem vágyakozik.

Kapott egy kopott szerelést és egy lyukasra rúgott focicsukát, ami örökre elvette a kedvét a piros-fekete színvilágtól. Így a városi rivális, az akkor patinásabb MÁV ajánlatát fogadta el, s akkor úgy gondolta: „Nekem teremtették a világot!”

– Az egyik fakómeccsen talán lecseréltek, vagy a hozzáállásomat szólta meg az edző, s ez nekem, mint nagyképű kamasznak, nem tetszett. Mentem is a szakosztályvezetőhöz, mondtam neki nagy durcásan, hogy én innen elmegyek.

– „Menjél!”, mondta az elnök higgadtan, fel sem nézett az asztalától. Ekkor döbbentem rá, hogy mekkora balfék vagyok, milyen jó dolgom van itt, mihez is kezdenék, ha nem a MÁV-hoz lennék leigazolva.

– Onnantól kezdve minden edzői kérésnek duplán tettem eleget. Ezt akár jó tanácsnak is szánom a jelenkor ifjú labdarúgóinak – teszi hozzá.

Hamarjában a felnőttek között találta magát, s úgy '57–58-tól pár évig a Véső úton rúgta a bőrt, hétvégenként több ezer hazai szurkoló előtt. Az 1959–60-as szezonban azért nevezték a csapatot – a '30-as évek vége és a '40-es eleje között első osztályú, Magyar Kupa- és Corinthian-díjas „aranycsapat” után – „ezüstösnek”, mert kis híján visszaverekedték magukat a felsőházba.

– Engem és B. Nagy Miskát '60-ban behívtak katonának. Jászberénybe szólt a parancs, végül aztán Miska Taszárra és pedig Marcaliba kerültem.

– De tudhattak rólunk, hogy jegyzett futballisták vagyunk, mert néhány nap múlva már egy pesti laktanyába szállítottak bennünket azért, hogy onnan igazolhasson le bennünket a Honvéd. Miskát nem különösebben érdekelte akkor a foci, szerelmes volt, nősülni akart, így nem is szerződtették.

– Én pedig '61-től ott találtam magam egy nagy múltú klubban. A szezon első meccsét Dorogon játszottuk, ahol 3–1-re nyertünk. Babolcsay György edző végig bizalmat szavazott nekem, s az idényben olyan legendákkal játszottam együtt, mint Bozsik „Cucu”, Tichy, Kotász, Komora és a többiek.

– A korábbi szövetségi kapitány, Sebes Gusztáv ekkortájt szakmai tanácsadóként segítette a csapat munkáját, ám mindezen biztató tények ellenére ezekben az időkben a Vasas, az Újpest és a Fradi osztották szét a dobogós helyeket – emlékezik vissza sportpályafutása fénykorára Misi bácsi.

Akiből szerénysége okán alig lehet kihúzni, hogy bizony magyar válogatott kerettag is volt – erre vonatkozóan a korabeli Népszabadság sportrovatának egy cikke lakásának falát díszíti.

Az írásból az derül ki, hogy a nemzeti csapat 1961 decemberében dél-amerikai túrára utazott, s Baróti Lajos szövetségi kapitány bizony komoly bizalmat szavazott az akkor igen fiatal futballistának. Más nagyságok mellett Grosiccsal, Göröccsel, Alberttel és Farkassal is együtt játszhatott.

Viszont sérülése miatt nem vehetett részt a '62-es chilei világbajnokságon. Aztán épp egy szintén „aranycsapatos”, a Bozsik visszavonulása és labdarúgó-szakosztályi elnökké történő kinevezése után az edzői posztra helyezett Lóránt Gyula miatt (is) ideje korán távozott a kispesti csapattól.

– Volt egy csapatértekezlet, ahol Gyula bácsi személyre szabottan elemezte a legutóbbi meccsünket. Amikor rólam és a teljesítményemről szólt, megjegyezte, hogy a rám bízott támadót közelebbről is foghattam volna.

„Mire én: „Gyula bácsi, azon a mérkőzésen én nem is játszottam!”.”

– Kár volt az igazamért kiállni, noha nem csak magamért, de rendszerint mindenki másért is felszóltam, ha úgy tartottam helyesnek. Szókimondásom miatt egyre inkább mellőztek a Honvédnál, én pedig úgy döntöttem, néhány volt csapattársam és barátom választását követve, eligazolok a szintén NB I.-es Komlóhoz.

– '63-tól két évet húztam le a bányászoknál, ahonnan végül '65-ben hazajöttem Szolnokra. A MÁV tárt karokkal várt, én pedig újra jól éreztem magam egy csapatban. Feleségem, Ilona mindenhová elkísért, miközben két lányunknak is életet adott.

– A kék-fehéreknél 1971-ben egy erős alapozást követően szögre akasztottam a futballcsukát, s munkát kaptam a Nagyalföldi Kőolaj- és Földgáztermelő Vállalatnál. Ettől fogva néhány évig még kijártam a közeli mérkőzésekre.

– A meccslátogatásokat akkor hagytam abba, amikor a MÁV és az MTE 1979-ben egyesült, s az akkori csapat balbekkje olyan szégyenteljeset rúgott a labdába, hogy az a nézők között landolt.

„Akkor mondtam: No, Misi, nekem a fociból ennyi volt!”

– Azóta a külföldi bajnokságokat a tévében követem – mesél élete jelenlegi szakaszáról Misi bácsi.

Aki a szolnoki lakása mellett egy kis vízparti kert tulajdonosa is, ám vissza-visszatérő derékbántalmai miatt már egyre kevesebb időt tölt a gyümölcsösében. Talán jövőre végleg feladja kertészeti tevékenységét.

Mint 1971-ben a sportpályafutását, 1979-ben pedig a focimeccsekre való kijárást...

Bejárta a világot

Rozmis Mihály 1961–65 között ötvenhárom NB I.-es mérkőzésen három gólt szerzett (Bp. Honvéd: 31/1; Komló: 22/2). Hivatalos nagyválogatott mérkőzése nincsen, a csikócsapatban és a katona-válogatottban azonban számos alkalommal játszott.

Mint a népszabadságos írás is említi, 1961 decemberében Baróti Lajos szövetségi kapitány még számított rá, ám sérülése megakadályozta, hogy címeres mezét megtartsa.

A Honvéddal és a „másodlagos” válogatottakkal azonban világot látott ember lett, számtalan országba és stadionba eljutott magas szintű sportolóként. Egyik emlékezetes meccsét a '60-as évek elején a San Siróban, a Milan ellen játszotta.

Mészáros Géza