A saját házukból zavarták ki őket – nem adták fel…

– Az apai nagyszüleim az 1800-as évek végén vándoroltak ki Amerikába – kezdi családja históriáját Guth Sándor. A kertvárosi ház, ahol beszélgetünk csupán egyik otthona, mellette sokat tartózkodik régi házukban, a hosszú évek után keservesen visszaszerzett nagykörűi ősi hajlékban is.

– Nagyapám nagykörűi volt, a nagyanyám, egy Trianon után Csehszlovákiához került kis Ungvár melletti szlovák faluban született. 1892-ben, illetve 1894-ben vándoroltak ki Amerikába, ott ismerkedtek meg egymással, összeházasodtak és ott született édesapám. Három évtized után jöttek haza Nagykörűbe.

Akkoriban ez nem volt szokatlan történet Magyarországon, sokan próbálták az Újvilágban megalapozni hazai boldogulásukat. Guth Sándor szülei is kinti keresetükből vettek Nagykörűben negyven hold földet és egy szép házat építettek maguknak. Álmukban sem jutott eszükbe, hogy nehéz munkával szerzett javaik idővel átokká válnak. Négy lóval, meg a szinte családtagként náluk élő szomszéd segítségével kezdtek gazdálkodni. Ahogy teltek az évek, Sándor fiuk is felcseperedett, belenőtt a gazdaságba, majd egy jómódú középparaszt leányával asszonyt is hozott a házhoz. Közben anyai nagyszülei szembesültek az életüket később megrontó kommunizmussal.

Újra kellett kezdeniük

– Anyai nagyapám okos embernek számított a faluban, így ő lett a községi pénztáros és az árvagyám. 1919-ben a nagykörűi direktórium elnökének akarták megválasztani, nem vállalta, így Szamuelyék a kommunizmus ellenségének tekintették. Másokkal együtt el akarták vinni Jászapátira, ahol sok embert agyonra vertek. De a románok már itt voltak a Tisza túlsó partján, pár nap múlva át is jöttek, és őt már nem tudták elhurcolni. Szerencséje volt. Amikor én később, 1935-ben megszülettem, már tűrhető módon éltünk, a föld megadta azt, ami nekünk kellett. – folytatja a történetet Guth úr. – Csak a háborúban kezdődtek újra a bajok, amikor megdöbbenéssel tapasztaltuk, hogy bár sem a németek, sem az oroszok nem vittek el semmit, olyan helybéli emberek, akik közutálatnak örvendtek a faluban, mert dolgozni nem szerettek, így semmijük sem volt, széthordtak tőlünk mindent, amit láttak. Jószágot, ruhaneműt, újra kellett kezdenünk az életet.

A nagyapa halála miatt közben gazdává előlépett idősebb Guth Sándor vett jószágokat a gazdaságba, azzal kezdték újra az életet, ami 1945-től 1952-ig tartott. Közben ‘45-ben megalakult Nagykörűben a megye egyik legnagyobb kisgazda szervezete, mert több százan, köztük Guth Sándor édesapja is kisgazdák voltak. ‘47-ig a szovjet szuronyok ellenére ez a párt nyert a választásokon, de amikor Rákosi került hatalomra, a kisgazdapárt elvérzett. Ekkor Nagykörű durván ötezer lelket számláló lakosságának fele jómódú kisgazda, negyede olyan szegényparaszt volt, akinek volt egy-két hold földje, ezért máshoz is járt dolgozni. A maradék, akik akkor kerültek a felszínre, nem is akartak dolgozni, ők abból a jelszóból éltek, hogy a gazdag parasztok kizsákmányolják a szegényeket.

„Guth Sándor, szétnézünk”

– Hogy ez mit jelentett a gyakorlatban, hamarosan élőben is megtapasztalhattuk – folytatja. – 1952 januárjában meghalt a nagymama, talán szerencséjére, mert nem látta meg, ami utána következett. Ugyanannak a hónak utolján bejött hozzánk a mindenható kommunista tanácselnök két ávóssal. A kutyánk szerencsére meg volt kötve, mert szétszedte volna őket, de azt tizenhat éves gyerekként láttam, máig előttem van, hogy a két ávós pisztolytáskája nyitva volt, kilátszott belőle a fegyver. Apám kiment eléjük, a tanácselnök meg közölte vele, hogy „Guth Sándor, szétnézünk”. „Tessék”, mondta apám. Elindultak, megnéztek mindent, amikor visszajöttek a tornácra, a tanácselnök kivette az órát a zsebéből és mondta: huszonnégy órát adok maguknak, hogy vigyenek el, amit bírnak. Mától kezdve ez a ház a földjeikkel együtt nem a maguké, hanem a magyar államé. Ezzel elmentek!

– Akkorra az úgynevezett kulákoknak már évek óta télen, nyáron, minden reggel pontos időben jelentkezni kellett a tanácsházán, ahol beszámoltatták őket arról, hogy mit csináltak előző nap, amit szúrópróba szerűen ellenőriztek is. Apám is így volt. Amikor a tanácselnök kizavart bennünket a saját házunkból, először elhurcolkodtunk az anyai nagyapá­mékhoz. Valószínűleg nem tudták elviselni, ami történt, mert engem, mint egyedüli gyereket otthagytak a nagyszülőknél, ők pedig elbujdostak a faluból…

Saját tanyáról álmodott

– Anyám egy kunszentmártoni barátnőjéhez ment, aki párttag volt, apám meg, hogy az elkövetkezendő tortúráknak tovább ne legyen szenvedő alanya, 1952. március 21-én éjszaka egy ismerős révésszel átkelt a Tiszán. Őt az elkövetkező húsz évben nem láttam. Olyan sikeresen tűnt el, hogy még a rendőrség sem akadt a nyomára. Végül a körözést is megszüntették ellene, mert elterjedt, hogy visszament Amerikába. Holott mindvégig itt élt az országban.

– Azon az éjszakán biciklivel elment Debrecenbe az unokatestvéréhez, aki a gördülőcsapágygyárnak volt a személyzeti osztályvezetője. Az ő története is érdekes, ugyanis Horthy alatt főjegyző volt Királyhelmecen, s az ilyen embereket B listázták, kirúgták az állásukból a háború után. Sehol sem kaptak valamire való munkát. Neki a gyár akkori igazgatója személyes jó barátja volt, ő vette magához osztályvezetőnek. Nos, ennek az unokatestvérnek köszönhetően apámat felvették segédmunkásnak, szakmát tanult, csapágyköszörűs lett, még sztahanovista is lett. Vagy húsz évig dolgozott ott. Én közben az anyai nagyapámék gondoskodásával 1949-ben, az általános iskola után a törökszentmiklósi mezőgazdasági technikumba akartam menni. Soha nem akartam a mezőgazdaságtól megválni, gyerekkoromban még azt tervezgettem, hogy majd saját tanyát építek, úgy gazdálkodok. De nem vettek fel a technikumba, mert a tanács rögtön visszautasította a felvételt.

Végül leérettségizhetett

Sándor végül némi szerencsével csak elérte a célját, mert apja egyik jó ismerőse, Kemény László, a szolnoki közgazdasági technikum igazgatója felvette, ott érettségizett, szerzett könyvelői képesítést. Így került 1953-ban a tiszasülyi állami gazdaságba mezőgazdasági gyakornokként, majd a törökszentmiklósi technikum különbözeti vizsgájával a zsebében előbb brigádvezető, agronómus, majd telepvezető, állattenyésztő, később téeszben főállattenyésztő lett. Kacskaringóval ugyan, de az akkori ellenszélben is sikerült az áhított mezőgazdaságban tisztes pályát befutnia. Közben kétszer nősült, első házasságából van egy lánya, második feleségével pedig Szelevényben, a téeszben fonódott össze életpályájuk, amiben szintén visszaköszönt a múlt.

– A feleségem apját is kuláknak nyilvánították, holott csak gátőr volt, az apja két unokatestvérét meg halálba kergették a kommunisták. Addig nyomorgatták őket a békekölcsönnel meg tervkölcsönnel, hogy idősebb emberek lévén, nem bírták tovább, és felkötötték magukat. Így teltek az évek. Odalett mindenünk, előbb az államé, majd a téeszé lett a földünk. Guth úr a két év katonasággal együtt húsz évet húzott le a tiszasülyi állami gazdaságban, Szelevényben a téeszben szolgált, végül bekerült Szolnokra, ahol megvette a mostani házát. De az eltelt időt nem tudta nyomtalanul kitörölni az életéből.

– Bekerült az alcsi kertészetbe, de ott robbant az addigi évek feszültsége. Idegösszeroppanást kapott, nem tudott kellően dolgozni, így végül a portásságból küzdötte fel újra magát telepvezetővé. A rendszerváltáskor, 1989 januárjában érezte úgy először, hogy valamit talán vissza tud hozni az elveszett évekből. Nyolcadmagával megalakította a független kisgazdapárt megyei szervezetét, és nekifogott egykori tulajdonuk visszaszerzéséhez.

Nem tud megbocsátani

– A földjeinket a rendszerváltást követően sikerült visszaszerezni. A házunkra meg valós értékének a felét kaptam kárpótlásként, a többit úgy kellett kigazdálkodnom, hogy újra a szüleim, nagyszüleim otthonába léphessek. Most gazdálkodom, a szántóim nagy része haszonbérben van, kisebb részét én művelem, van gyümölcsösöm, azt a magam két kezével művelem – osztja meg velünk Sándor.

Az elmondottak alapján óhatatlan kérdés, hogy mindazért, ami őt és családját érte az elmúlt bő fél évszázad alatt, érez-e haragot azok iránt, akiktől mindezt elszenvedték.

– Hasonló szenvedést átélt emberektől hallottam tévében, rádióban, meg személyesen is, hogy „megbocsátani tudok, de felejteni nem…”. Én nem ezt vallom. Én sem megbocsátani, sem felejteni nem tudok. Mert az én nagyszüleim, akik ingben-gatyában mentek ki Amerikába, a saját életük árán, két kezük keserves munkájával szerezték mindazt, amit elvettek tőlünk. Az apámat a kommunisták üldözése miatt húsz év után, 1972-ben láttam újra. A sok tortúra őt úgy megviselte, hogy bár szelíd természetű ember volt, de évtizedek múlva, amikor már itthon élt nyugdíjasként, emiatt halt meg betegségben.

– Édesanyámat hamarabb láttam, ő két-három év múlva visszajött. A rendszerváltásra azok egy része meghalt, akik annak idején kirabolták a családomat. Én nem nagyon jártam vissza Nagykörűbe, csak hallottam felőlük, hogy sorra elmentek. Van bennem harag és megvetés irántuk. Ami a legfőbb, a szüleim, nagyszüleim nyomorúsága miatt az egész kommunista rendszer iránt gyűlöletet és haragot érzek. Ezt elfelejteni nem lehet, és megbocsátani se…

Nagykörűt is elérte a háború 1944-ben, a németek menekültek, az oroszok Caruso-lemezekre ropták

– Az oroszok Tiszabő irányából háromszor törtek itt át, a németek mindig visszaverték őket – emlékezik a nehéz napokra Sándor. – A támadók félkörbe fogtak egy tanyát, ahonnan két német gépfegyverrel lőtte őket. Egy falubeli látta, hogy vitatkoztak valamin, majd az egyik motorral visszament Nagykörűbe, a másik az utolsó töltényig harcolt, végül agyonlőtte magát.

A németek főhadiszállása a Guth házban volt, a német parancsnok, egy SS ezredes visszavonulás előtt még szólt nekik, hogy meneküljenek, amerre látnak. Guth úr nagymamája több nyelven tudott, angolul, németül, szlovákul, így mindkét féllel megértette magát. A front után két hadnaggyal egy időre ottmaradt huszonhárom orosz. A tisztjeik magyar lányokkal jártak hozzájuk táncolni, mert nekik volt egy Amerikából hozott gramofonjuk. Caruso-lemezekre ropták, amiket végül elvittek magukkal, de azért jóban voltak velük.…