Boldogság két keréken

Molnár-Révész Erika

– Ne félj, tartalak! – biztatott nagyapám, amikor a szúrós rózsalugas körüli járdán tanított biciklizni. Én pedig tekertem, mert hittem, a két erős kéz hátulról fogja a kétkerekűt. Aztán csodálkozva jöttem rá, hogy már régen én irányítom a drótszamarat, és immár pótkerekek nélkül vághatok neki a hosszabb távoknak is.

Ez a tudás elengedhetetlen volt ott, a faluban, ahol a kerékpár volt az elsődleges közlekedési eszköz. Biciklije mindenkinek akadt, a felnőtteknek biztosan, a gyerekek pedig ahogy nőttek, örökölték a nagyobbaktól az egyre lepusztultabb darabokat. Nagyapám minden nap barna színű Csepeljén indult a földekre dolgozni, melynek elengedhetetlen kelléke a kapa, a kormánytól a hátsó gyerekülésig fektetve tette meg az utat.

Nem olyan gyerekülés volt ez, mint a maiak, na nem! A jelenlegi, háttámlával és biztonsági övekkel ellátott felszerelést mi hírből sem ismertük. Sima, vízszintes ülőkék voltak ezek, és a gyermek, ha nem akart leesni, szorosan ölelte körbe hátulról az őt szállító felnőttet. Nem egyszer szorult a küllőbe így a lábam, ezek szó szerint fájdalmas, de szép emlékek is egyben.

Ma már tengernyi kerékpárfajta közül lehet választani, és sokan inkább a mozgás öröme miatt pattannak nyeregbe. De falun még mindig a bicikli a zsáner, hiszen olyan nagy távolságok nincsenek, hogy autóra legyen szükség, annyira viszont nem rövidek, hogy gyalog gyorsan meg lehessen tenni.

Így gondolják ezt Tiszaburán és Tiszabőn is, ahol nagy örömmel fogadták a hazai olajipari vállalat felajánlását, a leselejtezett, majd megjavított Bubikat.

A boldogság zöld színű biciklin kerekezett be az ország legszegényebb falvaiba, ahol nagyon megbecsülik ezeket a szép, és hasznos ajándékokat.