Tartás

– Csókolom... illetve jó napot kívánok tanárnéni, vagyis... tanárnő! – habogok össze-vissza a tuzséri Tisza-parton egy szép nyári napon. Közel 40 éves vagyok ekkor, de még mindig zavarba jövök és megilletődöm amikor meglátom általános iskolai tanáraimat. 

Mert nekem ők mindig is pedagógusok lesznek, az én tanítóim, Eltelhet akármennyi idő, lehetek én már családanya, de lehetnék vezérigazgató is – ami nem vagyok – mikor találkozom velük, hirtelen ugyanaz a kislány leszek, mint aki egykor az iskolapadban ült.

Szerencsém van. Olyan tanáraim voltak, akikre ma is nagyon jó szívvel emlékezem vissza. Ők nem csak az ismereteket adták át, képviseltek valamit. A szakmát magát. Tudásukkal, tartásukkal példaképek voltak előttünk, egy vidéki kistelepülés megbecsült polgárai.

Ma már semmi nem ugyanaz. A világ óriásit változott, melyről sem a pedagógus, sem a szülő, sem a gyermekek nem tehetnek. Alkalmazkodni kell hozzá mindenkinek, de azért nem árt az óvatosság! 

Sajnos olyanok is beszivárognak az iskolák falai közé, akiknek semmi keresnivalójuk nincs ott, és nemrég hallhattunk olyanról is, akinek nem oktatási intézményben, hanem inkább börtönben lenne a helye. Tanárhiány ide vagy oda, azért egy komolyabb szűrés nem ártana, mielőtt beeresztjük gyermekeink közé a bárárnybőrbe bújt farkast. 

Az ilyen felháborító, és szomorú hírek tükrében még jólesőbb érzés találkozni olyan pedagógussal, mint a törökszentmiklósi Bajusz Katalin. Tartása, méltósága és életszeretete 20 évvel a nyugdíjazása után is példát mutat számomra.