Tunkolós leves

Anya, én kicsit már unom a húslevest! A lányomnak picit elege lett a vasárnapi ebédek jól kiszámíthatóan ismétlődő első fogásából, s véleményét nem rejtette fedő alá. S hogy mindenki értse, miért kívánt más tányérba valót, elmondom, hogy a fiam pedig, híresen válogatósként, szinte csak a húslevest eszi meg örömmel. Így aztán minden alkalommal, amikor a nagyszülőknél ebédelünk, mama aranylóan csillogó húslevest tesz az asztalra.

Valószínűleg sokan felsóhajtanak, hogy nincs is annál jobb. Tulajdonképpen igazuk van, magam is szívesen kanalazom az erőt adó lében lubickoló csigatésztákat és sárgarépákat. Na, de a lányomat is megértem. A változatosság gyönyörködtet, így mosolyt csalna az arcunkra olykor egy egyszerű tojásleves, vagy éppen lencseleves is. De nekem jöhet a paradicsom is, s bármilyen gyümölcslevest is szívesen látok a tányéromban.

Egy jó sűrű gulyásról már nem is beszélek. Családunk elsősorban az alföldi változatra esküszik, nálunk úgy az igazi, ha az omlós húskockák sárga és fehérrépa-, zeller-, karalábé- és burgonyadarabok között keresik a helyüket. A mi étlapunkon bármikor megállja a helyét, különösen akkor, ha a kanál is megáll benne. Tulajdonképpen egy jó gulyás mellett már nem is kell a második fogásra gondolni. Biztos vagyok benne, hogy a hétvégi, jubileumi gulyásfesztiválon is lehet majd válogatni az ínycsiklandozó gulyásételek között.

No, de láss csodát. A fiacskám sem utasítja el. Bár egyelőre a zöldségkockákat félretologatja, a puha husikat jóízűen eszegeti, a levét pedig puha kenyérrel mártogatja ki. Mert ez, ahogy ő mondja: tunkolós leves. Hm, valamit mégis tud az én kis porontyom!