Az otthon melege...

Egyik lábamról a másikra álltam. Már nem számoltam, mióta ácsorogtam a domboldalban a hóban, de sok idő eltelt és egyre nehezebben mozdítottam az áthűlt végtagjaimat. Eleinte feledtette a hidegérzést, hogy én is kivettem a részem a szánkózásból. Járgányt felhúzni, csúszni, újra gyerekként viselkedni ideig-óráig szórakoztató volt.

Később, megfigyelőként a gyerekeim pirospozsgás arcának, és az arról sugárzó kirobbanó boldogság látványával melegítettem magam. De eljött az idő, amikor úgy éreztem, menten megfagyok, de legalább is a lábaim biztos maradandó sérülést szenvednek a fagyban.

Nem sokkal később otthon egy jó meleg fürdő és a puha mamusz feledtette a megpróbáltatásaimat. A gyerekeim még mindig pirosan csillogó arcát csodáltam, s közben együtt idéztük fel a szánkózás élményeit. A hosszú siklásokat, a tét nélküli versenycsúszásokat és a nagy borulásokat. Egy bögre forró teával a kezünkben, egymás szavába vágva meséltük a legjobb pillanatokat, nagyokat kacagva próbáltunk megegyezni abban, hogy ki volt a legbátrabb szánakrobata.

A boldog pillanatokban nem számított, hogy pici a házunk. Nem volt baj, amiért máskor néha morgok, hogy szűkösen férünk el a néhány zsebkendőnyi helyen. S közben arra gondoltam, bárcsak mindenkinek jutna egy talpalatnyi hely, amit otthonnak nevezhet.

Mert bizony sokak nem tehetik meg. Vajon ők hogy és hol melengetik meg az elgémberedett végtagjaikat a fogcsikorgató hidegben? Egy mai cikkünkben kolléganőm a fedél nélküliekről ír, arról, hogy milyenek az esélyeik Szolnokon a tél közeledtével. Kiderül: vannak, akik azért dolgoznak, hogy segítsék őket. Hogy egy kicsit ők is megérezhessék a sokat jelentő otthon melegét...