Malackodás

Visít a malac, koccannak a pálinkás poharak. Valahogy így kezdődik a hamisítatlan falusi disznótor. Még csak éppen pirkad, amikor a konyhában már nagy a sürgölődés és a férfiak is megkezdik a feladatok beosztását. Majd egy újabb pálinka, csak a bátorság kedvéért és már gáncsolják is a disznót.

A szúrás után folyik a vér, a tállal csak úgy rohangál, akinek be kellene gyűjteni. Aztán végül sikerül megtalálni a megfelelő pózt, hogy a hagymás vér alapanyaga ne vesszen kárba. Jöhet az újabb kupica nedű és a munka java. A fellógatott állat ugyanis nem darabolódik el magától, ahogy a kolbászhús sem keveri be magát.

A tapasztalataim szerint a hangulat már ilyentájt a tetőfokára hág. Mindenki ért a böllérkedéshez. Nem hátrány viszont, ha a lelkes csapatból legalább egyvalaki valóban tudja is, mit csinál, akkor van ugyanis esély arra, hogy el is készülnek az ételek.

Gyerekként szívesen vettem ki a részem a munkából, gyúrtam a kolbászhúst, kevertem az abalevet és közben kíváncsian figyeltem, mi történik körülöttem. Az ebéd mindig finom volt, az ínyencségekből délutánra is jutott. A hangulaton kívül kis túlzással ennyi maradt meg a disznóvágásokból. Meg persze az, hogy amint beköszöntött a hűvösebb idő nagypapám lelkesen járta a szomszédságot. Sokszor volt ő az a valaki, aki valóban értett a malac feldolgozásához.

Ahogy cikkünkben is olvashatják a kőtelki disznótor is a hagyományok világába repítette el a résztvevőket. Az orjaleves, a pecsenye, a hurka és a kolbász ínycsiklandozó illata lengte be a környéket. Ilyenkor azért megfogalmazódik bennem, milyen jó is volna, ha a falusi életnek ebbe a szeletébe belekóstolhatnának a városi gyerekeim.