Az erőszak drámája

Megütni egy buszsofőrt. Egy kalauzt. Egy tanárt. Megütni bárkit a világon, nem megengedhető. Mert felborul egy olyan rend, amit fenn kell tartani. A civilizáció rendje. Hogy már nem ököllel intézzük a dolgokat, nem erőből, nem agresszióval és nem háborúval. Nem szeghetjük meg, mert nem térhetünk vissza a középkorba. 

De nézzük meg kicsit közelebbről a szereplőket egy olyan esetben, mikor valaki megtámad egy buszsofőrt. A sofőr teszi a dolgát, emberek tucatjai bízzák rá az életüket, ő meg vezeti a buszt nagy felelősséggel. Ez az egyik oldal. A másikon pedig van egy ember, akinek valami nem tetszik, ezért ököllel vesz elégtételt. Nyilván nem kérdés, kinek van igaza és ki volt a bűnös. Nem sok fekete-fehér helyzet van a világban, de ez éppen az. 

De hogy jut el odáig valaki, hogy tettleg bántalmaz egy közfeladatot ellátó személyt? Úgy, hogy tele van feszültséggel, indulattal alapból is. Mert egy nyugodt, békés embert nem hoz ki a sodrából egy kimaradt járat, egy csukva maradt ajtó. Ehhez ilyen személyiség kell, szélsőséges reakció. Azt gondolom, mélyről gyökerezik az, ha valaki ilyenné válik. És bizonyos, hogy vannak jelek. De nincs, aki észre vegye, aki szóljon, aki segítsen egy ilyen emberen. Ő is áldozat, bár felmenteni nem akarom. Ilyenné vált, és senki sem szólt neki, hogy baj lesz ebből. 

Azt is hiszem, mélyen és igazán, hogy a lelki egészségünkkel messze nem törődünk annyit, mint amennyit kellene. Igenis, az iskolákban már gyermekkorban beszélgetni kellene a pszichológiáról, személyiségről, indulatokról és azok kezeléséről. És több iskolapszichológus is kellene. 

Mert a mi lelki épségünkön múlik a buszvezető fizikai épsége. Kell a büntetés, de az már túl későn jön, addigra valakit megütöttek. Nem csak a sofőrt. A civilizációt.