Játékká lett iszonyat

Világháborúk, nagy csaták, polgárháborúk, pusztító ütközetek. Mindre úgy gondolunk, ahogy kell, ahogy voltak a maguk valójában: vér, halál, iszonyatos pusztítás, elképzelhetetlen szenvedés, fájdalom és kín.

Nézem az arcokat a szolnoki csatán. Mosolyognak, élvezik, a gyerekek szemében csillogás, de a felnőtteket is magával ragadja a látványos forgatag csodája. Még a csatát játszó katonákon is ott az összekacsintós élvezet, látszik, mennyire jól érzik magukat az egyenruhában, korabeli fegyverekkel a kézben, a lódobogás, ágyúdörgés elképesztő erejű világában.

Már a neve is elgondolkodtató: hadijáték. Játék. Kinek jutna eszébe játékot csinálni két ország háborújából, egy világháborúból, egy partraszállásból vagy egy véres ütközetből? Mert itt, Szolnoknál sem volt ez más: vér, halál, kín és fájdalom. 

Miért lett hát ebből a csatából játékos forgatag? Ezen morfondírozom éppen. Mert győztünk. Azért. Ha veszítettünk volna, más lenne a világ, biztosan nem úgy lenne semmi, mint ahogy most van. De győztünk, és ez felülírja a csata minden fájdalmát, dicsőséges tetté emeli a történteket számunkra. Ha veszítünk, biztosan nem eljátsszuk a város főterén, hanem emléknapon koszorúzzuk fekete ruhában a hősök sírjait. De győztünk.

És bár a csata az csata marad minden iszonyatával, mégis azt mondom: jó ez így. Hadvezéreink jó döntéseket hoztak, az összefogás sikeres volt, a stratégia briliáns, katonáink pedig bátran küzdöttek. Ráadásul ez a csata több volt, mint egy magában álló győzelem, hiszen elindított egy folyamatot, kezdet volt, erőt, hitet adott, amire méltán lehetünk büszkék. Hős az, aki bármi áron megvédi hazáját. Pláne, ha győz.