Ma én, holnap te

Sok időt tölthettem autista gyermek közelében, és higgyék el, sosem a gyerekkel van baj. Ő ilyen, és ennyi. Fejleszteni lehet, de nagy csodák nincsenek, csak apró lépések, örömök. Elfogadjuk őt is, a ránk mért sorsot is, és gyerünk tovább. Lehet, hogy nem a legkönnyebb élet ez sem a gyereknek, sem a szülőnek, de ez van, ezt dobta a gép, élni kell. 

Szóval nem ezzel van a gond. A felnőttekkel van a gond. 

Egy autista gyerek más, mint a többi. Sőt, autista és autista között is hatalmas a különbség. Abban viszont sokan hasonlítanak, hogy zavarhatják a környezetüket. Néha hangosak, nem fogadnak szót, szaladgálnak, kiabálnak, furcsa mozdulataik vannak, könnyen kiborulhatnak dühkitöréssel. 

És ami zavaró, az bizony indulatot kelt a „többségi társadalom” egyes tagjaiban. Mert kizökkenti őket a megszokott komfortzónájukból. És ez borzasztó az egyén számára, mert ugye hogy merészeli bárki megzavarni az ő munkáját, bevásárlását, utazását, életét, miért kellene alkalmazkodnia, elviselnie? 
Pedig el kellene. El. Mert emberek vagyunk. Egy faj, egy bolygó. És majd te is elesel egyszer és segítségre szorulsz. Egyszer megöregszel, és támogatást, megértést vársz. Egyszer valami, test vagy lélek fájni fog neked is, és akkor te vársz majd segítő kezet. Ma én, holnap te. 

Nem könnyű egy autistával. De aki csak azért megnehezíti egy gyerek vagy család életét, mert felháborodik, hogy picit ki kell lépnie a komfortzónából, picit el kell viselnie valamit, az ne feledje: ma én, holnap ő. 

Hiszek valami égi rendező erőben. És hiszem, hogy a gonoszkodók visszakapnak mindent. Hogy ma én, holnap ő.