Jó reggelt!

Nézem a Tiszát reggelente. Hömpölyög az irdatlan víztömeg, legfeljebb sejthető, hogy milyen és mennyi élet alussza benne téli álmát. Az azonban látszik, mit hoz a hátán. A szemetünket. Palackok százai felakadva a bokrokon, a part cserjéin. Némelyiken idegen betű, másikon magyar felirat, de mindegy is. Egyazon faj közös folyója. A minap volt a Tisza élővilágának emléknapja a cianid­katasztrófa évfordulóján. Akkor egy adagban mérgeztük kis híján halálra a folyót, most pedig kis adagokban, de folyamatosan szennyezzük. A vége ugyanaz lesz: kipusztítjuk magunk körül az életet. Az unokáinknak olyan örökséget hagyunk, amit jobb, ha nem látunk, hogyan fogadnak majd...