Ez már nem a múlt, hanem a jelen árnyéka

Énekelve, zászlókkal adtuk jelét annak, honnan is érkeztünk, s bizony magyar dalokkal „zavartuk meg” a világváros napi nyüzsgését, de ez akkor senkit sem érdekelt, mi több, a környékbeli járókelők meg-megállva, egy-egy mosolyt elrebbentve konstatálták, élvezik a ­körülöttük vonuló kis magyar sereget.

Boldogok voltunk, örültünk a lehetőségnek, hogy ott lehetünk és megismerkedhetünk a világ minden tájáról odasereglő fiatalokkal.

A városban volt egy találkozási pont, ahol diskurálhattak a világ ifjai, ahol minden nemzet egy külön táborhelyet ­kapott.

Ott, akkor „átmentünk a szomszédba”, meg­ismerni a távolról jött országbelieket, a mi esetünkben például szíreket.

Fotókat készítettünk, hogy egyszer elmondhassuk: találkoztunk; hogy emlékezzünk: jó volt beszélgetni, együtt zarándokolni.

Hat év telt el, nem nagy idő. Most pedig napok óta alig ­térek magamhoz…

Innen, a távolból néztem végig a Barceloná­ban történt szomorú eseményeket, melyek kérdések áradatát ­indították el bennem.

Mi lehet most a hat évvel ezelőtt rám mosolygó utca emberével, a szír fiatalokról nem is beszélve?

Ennyit változott volna a világ körülöttünk pár röpke év alatt?

Gyakran mondjuk a régi rossz dolgokra a kifejezést, „a múlt árnyéka vetül rá”. Most azt mondanám, sajnos a „­jelen árnyéka lengi be” az egykori nyugalmat és kiszámíthatóságot.

Vajon mikor változhat pozitív irányba a világ, hogy ismét szívesen látogathassunk el például a katalán metro­poliszba?

Hartai Gergely