Talán így felnőhet egy egészségesebb felnőtt generáció is...

Komoly fejtörést okozott anno az iskoláknak a mindennapos testnevelés bevezetése. A szakember- és tornateremhiánnyal küzdő – főleg vidéki – oktatási intézmények az első időben el sem tudták képzelni, hogyan oldják meg ezt a lehetetlennek tűnő feladatot.

Emlékszem, amikor arról cikkeztünk, hogy a gyerekeket futni küldték ki a gátra egy pedagógiai asszisztens felügyelete alatt, máshol – jobb híján – fogócskáztak vagy ugróiskoláztak a gyerekek naphosszat a folyosókon.

Azóta sok víz lefolyt a Tiszán, és az iskolák pedagógusai rájöttek: akár előnnyé is válhat a korábban nehézségnek tűnő kihívás.

Fantáziával, valamint saját területükön kiváló szakemberek közreműködésével igenis lehetséges a sport színes oldalát bemutatni a diákoknak, közben teljesíteni a kormány elvárását is.

Bebizonyítani a tanulóknak, hogy egy testnevelésóra nem csak a méltán utált hétperces kíméletlen futásból és a rettegett szekrényugrásból állhat, hanem egy testet-lelket felvidító rumbázásból vagy egy természetközeli lovaglásból is.

Ugye, mi is olyan munkára vágyunk, amely egyben a hobbink is?

Gyerekeink is így vannak ezzel: szívesen elvégzik a „kötelezőt”, ha ahhoz kedvük van, ha az közel áll érdeklődésükhöz. Így válhat egy idő után akár életformává is a napi mozgás, mely igény jó esetben még felnőttkorban is megmarad.

Egy közmondás jutott eszembe, miszerint „Ki nehezen vet, sokat arat”. Így indult valamikor 2012 körül a nap nap utáni testnevelésórák tartása, „vetése”.

A magot – ha nehézségekkel is –, de elvetettük, ha szépen gondozzuk, méltán reménykedhetünk a valóban gazdag aratásban: egy egészségesebb felnőtt generáció felnövekvésében. Persze, addig még sok szambára meg csárdásra van szükség...

Joó Zsuzsa