Nem csalás, nem ámítás: bohóc kapta a díjat

Az önkormányzat biztos volt a dolgában: tavasszal, a magyar kultúra napján ugyancsak az ő munkáját ismerték el.

„Én csak bohóckodok!” – legyintett szerényen a családapa, amikor munkájáról faggattuk. A testület döntése, a lakosok véleménye elgondolkodtató, ugyanakkor megkérdőjelezhetetlen.

Roli bohóc díjazása bizonyítja az emberek oly’ egyszerű és érthető igényét: egy rövid időre elfeledni a bánatot, a bosszúságot, a gondokat.

Nem új keletű dolog ez: a bohóc és az udvari bolond már a középkori karnevál, a korai színjátszás, a vásári szórakoztatás főszereplője volt.

A karneválok alatt felfüggesztett jogrendben a bohócok kimondhatták azt is, amit sem a király, sem a vallási vezető nem tehetett meg.

Sokszor megszólalnia sem kellett egy bohócnak és mindenki a hasát fogta a nevetéstől – talán mert esetlenségében, csetlésében önmagára ismert a néző…

És hát valljuk be: mennyivel kellemesebb dolog másokon nevetni, mintha rajtunk kacagnak!

Bár évszázadok teltek el az első bohóc színre lépése óta, szerepük, fontosságuk mit sem változott: a gyógyírként is beillő emberi nevetés, nevettetés időtlen.

Belegondoltak már ugyanakkor, milyen kutya nehéz dolga van egy bohócnak, hogy vicces legyen, de ne nevetséges?

Hogy szórakoztasson, de ne bántson meg másokat?

Aki ezt felismeri, a bolondot azonnal elkezdi tisztelni – mint ahogy teszik ezt Cibakházán is.

Aki pedig a bohóc viccein megsértődik, az magából csinál bolondot.

Joó Zsuzsa