Huszárik Zoltán grafikái láthatóak a szolnoki tárlaton

Ezekből a munkákból nyílt filmvetítéssel egybekötött kiállítás a Tiszapart Moziban, az 50. Alexandre Trauner Filmfesztivál mintegy nyitányaként.

– Mindig is nagyon szerettem volna úgy rajzolni, mint édesapám. Bár a kézügyességem jó, de ez nekem sosem ment – vallotta arról, örökölte-e édesapja rajztudását Huszárik Kata, Huszárik Zoltán lánya.

A Jászai Mari-díjas színésznő és édesanyja, a szintén Jászai-díjas, érdemes művész Nagy Anna is jelen volt a kiállítás szolnoki megnyitóján. A tárlaton Huszárik Zoltán több mint ötven grafikája tekinthető meg, de a legendás rendezőnek ennél jóval bővebb az életműve. Egyebek mellett ennek gondozását karolta fel a hivatalosan 2016-ban megalapított Huszárik Zoltán Alapítvány.

– Az alapítvány egyik célja, hogy édesapám munkásságát és szellemi örökségét ápolja, melynek részei azok a grafikák, rajzok, melyeket itt is kiállítottak. Azt hiszem, hogy ez azért is nagyon fontos, mert bár édesapám filmjeit sokan ismerik, a grafikáit jóval kevesebben. Sokan azt sem tudják, hogy ő képzőművészként is nagyon komoly alkotássorozatot hagyott maga után. Mivel ezek a képek nálam vannak, és többnyire a szekrényben „laknak” – mert annyi helyem azért nincsen, hogy kitegyem az összeset – mindig öröm, amikor végre a falakra is kikerülnek, és mások számára is láthatóvá válnak – mesélte Huszárik Kata.

– Egy olyan képzőművészeti múltú filmfesztivál, amely ötven éve próbálja fenntartani az érdeklődést a képzőművészet és a képzőművészeti filmek iránt, nem dönthet jobban, mint ha egy olyan művész anyagát választja ki, aki egyaránt volt képzőművész, kiváló filmes és egy rendkívül különleges tehetségű ember – nyitotta meg a filmfesztivál első eseményét, a kiállítást, Demeter István, a TiszapArt Mozi igazgatója.

A mozi ugyanis október 15. és 20. között tartja nemzetközi filmfesztiválját, az Alexandre Trauner képzőművészeti filmfesztivált.

– Harmincnyolc esztendeje, hogy Huszárik Zoltán elhunyt, elment közülünk. Nemrég hagyott itt minket egy másik óriás, Sára Sándor is, aki egy interjúban azt mondta, hogyha valakinek – filmesre gondolt természetesen – tizenöt-húsz percnyi maradandó, értékálló anyaga van, az már halhatatlan.

Azt gondolom, elmondhatjuk azt, hogy mind Sára Sándor, mind Huszárik Zoltán a halhatatlanok közé tartozik. Huszárik Zoltán kedvenc mondása volt, hogy ő egy lábnyomot szeretne hagyni. Ha röviden kellene összefoglalnom, mi alapítványunk feladata, akkor csak annyit mondanék, hogy ennek a lábnyomnak a megőrzése. Az ő filmjeinek, grafikáinak, írásainak, szülőházának a megmentése. Ebbe a sorba illeszkedik ez a kiállítás is – mondta az ünnepségen Szalay Ákos, a Huszárik Zoltán Alapítvány elnöke.

Huszárik Zoltán 1931-ben született Domonyban, és fiatalon, 1981-ben, Budapesten hunyt el.

– Az, hogy ötvenévesen itthagyott minket, pótolhatatlan vesztesége a magyar filmtörténetnek. Mindössze két egész estés játékfilmet forgathatott, emellett öt olyan rövidfilmet, amelyek talán kevésbé vannak benne a filmtörténeti tudatunkban, de az ő számára ezek nagyon fontosak voltak – mutatta be Huszárik Zoltán életművét Gelencsér Gábor filmesztéta, az alapítvány kuratóriumi tagja.

– Kevésbé történetekben gondolkodott, ez pedig bizonyos szempontból a filmjei értelmezését is megnehezíti. A „Szindbád”, de a „Csontváry” sem abban a fajta elbeszélési módban játszódik, melyet a filmek többségénél megszoktunk. Huszárik pályatársai ugyanis elsősorban arról meséltek – és ezzel nagyon fontos dolgokat mondtak el –, hogy az ’56 utáni Magyarországon a ’60-as, ’70-es években milyen világ vett bennünket körül, milyen társadalmi kihívások érték az embert.

Huszárik Zoltán nem így gondolkodott. Pedig, hogyha élettörténetét felidézzük, tele van olyan eseményekkel, amelyekről mesélhetett volna ő is. Kitették a Színművészeti Főiskoláról, mert kuláknak titulálták, aztán visszavették. Hogy milyen harcokat vívott meg a korabeli magyar filmgyártással? Nem erről beszélt. Hanem, ahogy mondta, és ez kulcsfontosságú: „engem az örökérvényű dolgok érdekelnek”. Ilyen volt a szerelem, születés, halál témaköre.

A másik, ami ettől elválaszthatatlan, hogy ő, mint filmkészítő, hogyan is alkotta meg a filmképet. A Huszárik-filmeket sokkal inkább a képzőművészeti kompozíciók grafikus rendje, a montázs ritmusa jellemzi, semmint az elbeszélés. És ebből következik az a megint csak nem magától értetődő körülmény, hogy művészként polihisztor volt. Nem pusztán mozgóképekben, hanem a film esetében is elsősorban állóképekben gondolkodott – jellemezte Huszárik filmjeit Gelencsér Gábor.

A kiállításmegnyitó után a Csontváry című filmet tekinthette meg a közönség.

Átmenet az absztrakció és a realizmus között

A kiállításmegnyitón Gelencsér Gábor filmesztéta elmondta, Huszárik két, egész estés játékfilmje a „Csontváry” és a „Szindbád” nem könnyű falat a néző számára.

– Mégis népszerűek, a közönség szereti ezeket. Ez nagy ritkaság, ugyanis vannak kitűnő rendezők, akik nagyon elvont ábrázolásmóddal, nagyszerű teljesítményt nyújtanak, de nem biztos, hogy egy szélesebb közönséget meg tudnak szólítani. És Huszárik – nyilván ez a művészetének titka is, ezt tanúsítják a képei is – valamilyen módon egy huszárvágással, úgymond utat talál egy szélesebb nézőközönséghez is, anélkül, hogy feladná azokat a művészeti elveket, melyek ott vannak ezekben a rajzokban.

Szépen nyomon követhető az is, hogy bizonyos grafikáin egyre jobban eltűnik a figurális ábrázolás, és már csak egy-egy vonal idéz fel egy alakot. Tehát elindul az absztrakció felé, de még nem teljesen az. És pont ez a határ, amikor már nem magát a konkrét valóságot, egy jól átlátható történetet mesél el, hanem valamilyen módon felidézi azt.

Ez olyan magasságokba emeli a filmjeit és grafikáit egyaránt, melyre nincs jobb szavunk, mint amit ars poeticája szerint megfogalmazott, hogy az örökérvényű legyen.