Az aranykortól a tudatos rombolásig – a Szolnoki Cukorgyár keserédes története

– Nosztalgiázás nélkül aligha lehet a Szolnoki Cukorgyárról beszélgetni. A kutatóknak azonban félre kell tenniük a szentimentalizmust, a gyárról is tárgyszerű, ám mégis olvasmányos emlékképet állított össze…

– A szolnokiak életében közel száz éven keresztül köztudomású volt, hogy az ősz beköszönte egyben a cukorgyári „kampány”, azaz a cukorrépa-feldolgozás kezdetét is jelentette. E néhány hét minden évben idénymunkások tömegének és családjaiknak biztosította a mindennapi betevőhöz szükséges szerény keresetet, míg az állandó dolgozók a cukorgyári lakótelepről járhattak be szépen prosperáló munkahelyükre. A vármegyei levéltár hónap dokumentuma rovatban ezúttal, igazodva a hajdani szezonális munkafolyamokhoz, a Szolnoki Cukorgyár múltjából idéztünk fel néhány érdekes epizódot az alapítástól a bezárásig.

– Kezdjük akkor az elején! Az elmúlt századelőn fellendülő hazai cukoripar Szolnokot is elérte. Mikor is?

– Az 1912-ben alapított Szolnoki Cukorgyár Zrt. gyáregysége 1914-ben kezdte meg működését. A századfordulón rohamosan fejlődő cukoripar szolnoki megtelepedését ingyenes telekkel, harminc évi adómentességgel és kamatmentes hitellel is támogatta a kedvező földrajzi fekvésében joggal bízó város. A csongrádi cukorrépa-termelők jobb elérését még vasútfejlesztéssel is megsegítette a MÁV, de a környező településeken, például Abonyban, Törökszentmiklóson és Tószegen is földeket béreltek, s a termelőket hosszú lejáratú kölcsönökkel kötötték magukhoz, megakadályozva a konkurencia terjeszkedését. A gyárat és a hozzá tartozó kolóniát a két világháború között folyamatosan fejlesztették, bővítették, lakótelepén iskola is létesült, de a vállalkozás sikerét bizonyítja az a tény is, hogy a Szolnoki Cukorgyár Rt. még egy angliai, Bury St Edmunds-i cukorgyár alapításába is becsatlakozott részvényesként. Érdekesség, hogy az 1924-ben részben szolnoki finanszírozásból megalapított Bury St Edmunds-i cukorgyár azóta is folyamatosan üzemel, 1973-ban Európa legnagyobb ilyen üzemévé vált, 2016 óta pedig megújuló energiát termelő gyáregységgel is bővült, így cukor mellett immáron elektromos árammal is kereskedik.

– Az első világégést tehát sikeresen átvészelte Szolnoki Cukorgyár, de hogyan alakult a vállalat sorsa a húszas évek végétől a második világháború befejezéséig?

– A szolnoki üzem a nagy gazdasági világválságot is szerencsésen túlélte, miközben minden mellékterméket igyekeztek hasznosítani. A melaszt szeszgyárakba szállították, míg a rostokban gazdag hulladékot takarmányként a kolónia területén tartott állatoknak adták. A második világháború alatt viszont már a frontharcokat megelőzően is voltak fennakadások a termelésben.

1944 júniusában aztán előbb a belvárosi gettóból, majd a környék településeiről is az iparvágánnyal rendelkező cukorgyár területére zsúfolták össze a deportálandó zsidóságot. A gyűjtőtáborban embertelen körülmények uralkodtak, hiszen a gyár abban az évben átadott új kantin épülete mindössze pár száz idénymunkás elszállásolására volt alkalmas, így a tizenöt településről oda terelt közel ötezer ember jelentős része a szabad ég alatt éjszakázott a napokig tartó esőben. A szerencsétlenebbeket végül az auschwitzi koncentrációs táborba, a többieket pedig Bécs környéki kényszermunkára szállították tovább marhavagonokban.

A második világháborút maga a cukorgyár sem vészelte át sértetlenül, igaz, elsősorban nem is a fegyveres harcok és bombázások, hanem a visszaszoruló német csapatok pusztítása okozott jelentősebb kárt. A felperzselt föld taktikáját alkalmazó katonák minden mozdíthatót igyekeztek leszerelni és elszállítani az üzemekből, amit pedig nem tudtak magukkal vinni, azt aláaknázták és felrobbantották. Így járt a cukorgyár turbinája is 1944 őszén.

– A háború borzalmai után a „szovjetizálás” szele érte el a cukorgyárat. Milyen változást hozott az új rendszer?

– Az üzemet 1948-ban államosították, de továbbra is megőrizte meghatározó szerepét Szolnok iparában. A nagybirtokok felosztása és a téeszesítés közötti átmeneti időszakban ugyan volt, hogy harmincötezer kistermelőtől kellett beszerezni a répát, de a szolnokiak ezeken a nehézségeken is úrrá tudtak lenni. A Rákosi-kor munkaversenyei és sztahanovista mozgalma alól természetesen az itt dolgozók sem vonhatták ki magukat, melynek eredményeiről a megyei napilap is rendszeresen beszámolt őszi számaiban. A városi ünnepségeken és felvonulásokon az üzemek sorában a cukorgyár is mindig képviseltette magát.

– És hogyan működött a szolnoki üzem a puhuló diktatúrában?

– A hatvanas évek közepétől újabb fejlesztések következtek, új épületek és új gépek növelték a termelési kapacitást. Ennek eredményeként a Kádár-rendszer alatt a gyár tisztes megélhetést tudott biztosítani az ott dolgozóknak, igaz, ezért sokaknak nehéz körülmények között, több műszakban kellett megdolgozni. A cukorrépa kirakodásakor esőben, sárban, míg az üzemben akár hatvan fokos hőségben is éjjel-nappal robotoltak a cukorgyáriak a százhatvan-százhetven napos kampány egész ideje alatt megállás nélkül zakatoló gépek mellett. Az év fennmaradó részében azután minden masinát darabjaira szedtek szét és átvizsgáltak, mert a cukor a rozsdánál is durvább hatást gyakorolt az alkatrészekre, olykor ökölnagyságú lyukakat mart még a bronzba is. A cukorgyár azonban a fizetésen túl is igyekezett megbecsülni munkásait, akiknek sportolási lehetőségeiről és kulturális kikapcsolódásáról is irigylésre méltóan gondoskodtak, erősítve az ott dolgozók lojalitását és összetartozását. A Szolnoki Cukorgyár égisze alatt rövidebb-hosszabb ideig működött labdarúgó-, kerékpáros, lövész- és atlétika szakosztály, de például „saját” strandja is volt. Kevesen tudják, hogy a cukorgyári fürdő medencéjét tápláló gyógyvizet még a megszálló németek próbafúrása hozta a felszínre, akik olaj után kutattak Szolnok határában a második világháború alatt.

– Sajnálatos befejezése lett a Szolnoki Cukorgyár száz éves történetének. Mi okozta szomorú sorsát?

– A rendszerváltás után a Szolnoki Cukorgyár, akárcsak a hatvani és a szerencsi, a francia Béghin-Say SA tulajdonába került, mely 2003-ban mindhárom üzemet továbbadta a német Nordzucker AG-nak. Ez az anyavállalat 2004-ben előbb a hatvani üzem cukorgyártását szüntette be, majd 2007-ben a szolnoki gyár bezárásáról is döntött, pár hónappal később pedig a szerencsire is lakat került. Hasonló gyárbezárások voltak Lettországban, Bulgáriában, Szlovéniában és Portugáliában is. A döntés hátterében a nagy nádcukortermesztők, mint például Brazília és Ausztrália perrel fenyegető nyomása állt. Ezen országok ugyanis nemzetközi szabadkereskedelmi megállapodásokra hivatkozva az Európai Unió cukortermelésének jelentős csökkentését kényszerítették ki.

A rendszerváltáskor még 12 cukorgyárral büszkélkedő Magyarország nagymúltú üzemeinek felszámolásával, a gyárak elbontásával a termelés újrakezdésének esélye is elszállt. A cukoripar európai szintű szerkezetátalakításának és a tudatos rombolásnak az eredményeként jutott el oda Magyarország, hogy jelenleg a kaposvári az egyetlen még működő cukorgyára, s a 80 ezer tonnás termelési kapacitással szembeni 300 ezer tonnás fogyasztást csak importtal lehet kielégíteni. A szolnoki gyár bontása 2008 nyarán kezdődött el, és 2011-ben a cukorsiló bontásával fejeződött be…