„Haljon meg a lovam, ha nem engedek az árból!" - Mindent bevetnek az árusok a szolnoki lengyel piacon

– Gyere csak ide! Máma akcióban vagyunk! Egy ezrest engedek neked az árából, haljon meg a lovam, ha nem – kiáltja felém egy árus, szombaton, kora reggel, ki tudja melyik portékájára bökve, amikor betoppanok a szolnoki Abonyi úti használtcikk piacra.

Lehet-e ellenállni ilyen invitálásnak?

Belépve látom, hogy egy hattagú csoport már nagy alkudozásban van. Négy távol-keleti fiatal szemez egy szivárványos hangszóróval, amit két románul beszélő, népviseletbe bújt kofa árul. Mutogatásukból annyit kihámozok, hogy a vita a kettes szám körül forog, de hogy kétezer, netán húszezer forint-e a tét, az a lejátszót elnézve rejtély. Végül megszületik a megoldás: a fiatalok kivetetik a dobozából, rákötnek egy mikrofont, bekapcsolják, pillanatok múlva hangjuk betölti a portékákkal megrakott egész környéket. Működik a cucc, leszámolják a pénzt, mindenki elégedett.

Világosodik. Éled a lengyel piac.

Román, aki Rómeó

Merthogy a nevezett használtcikk piac Szolnokon – akárcsak számos más magyar városban – lengyel piac néven ismert. Ezek a vásárok onnan kapták nevüket , hogy a nyolcvanas évek sanyarú viszonyai miatt sok lengyel hagyta el hazáját, hogy a keleti blokk más országaiban próbáljon seftelésből, csencselésből megélni. Bár már hazánkban is léteztek korábban az úgynevezett KGST-piacok, ahol a szovjet blokk polgárai adták-vették holmijaikat. Mindez akkor jó lehetőség volt arra, hogy beszerezzék a hazai polcokról hiányzó árucikkeket, no meg hogy hozzájussanak nyugati termékekhez. A lengyelek akkora sikerrel robbantak be ezekre a piacokra, hogy levakarhatatlanul rajtuk hagyták nevüket. Így Magyarország-szerte lengyel piacnak hívják a rendszeres nyitvatartási idejű bolhapiacot, hasznátlcikk vásárt.

A mai szolnoki lengyel piacon persze nem csak használt árut lehet vásárolni. Sorakoznak vadiúj termékek is az árusok pultjain, ezek leginkább élelmiszerek, tisztítószerek, háztartási cikkek. A szezonra tekintettel most gyertyák, műanyagkoszorúk is találhatók a kínálatban.

Valódi zsibvásár hangulatot persze az ország-világ minden tájáról odahordott, másod-, harmadkézből származó cókmókok sokasága kölcsönöz a lengyel piacnak. Régiségektől az ócskavasig van minden: bútorok, ruhák, szerszámok, alkatrészek, könyvek, ékszerek. Ütött-kopott tárgyak, elsárgult lapok, vélt, vagy valós értékű relikviák, selejtek. Az egész olyan, mint az előző évtizedek tárgyainak tarkabarka szabadtéri múzeuma.

Szapónyenkó Román például Ungvárról érkezett Szolnokra. A férfi 1996-ban letudta a sorkatonaságot, majd meg sem állt a Tisza-partjáig, azóta az Abonyi úton kínálja főleg szerszámokból, építési cikkekből álló portékáját.

– Románnak amúgy senki nem hív. Mert amikor idejöttem, Román néven sosem találtak meg, mert az ugye Magyarországon mást jelent. Egy ismerősöm javasolta, hogy akkor legyek inkább Rómeó. Így lettem hát Rómeó. Ilyen néven mindenki ismer is itt, de ha azt kérdeznéd, hol van Román, senki se tudna válaszolni – meséli nevetve Rómeó, aki 2015-ben magyar állampolgárrá vált. Arra a kérdésre viszont, hogy megy az üzlet mostanság, már jóval komorabban felelt.

– Most nehezebb, mint korábban. Nem jó a gazdasági helyzet, háború van, nincs pénz az embereknél. Régen mi volt? Bementél az üzletbe, 15 ezer forintért annyi mindent vettél, hogy nem bírtad hazavinni. Ma ha ugyanennyiért vásárolsz, lötyög a zacskó a kezedben.

Spórolunk vagy sem?

Nem Rómeó az egyedüli szatócs a szolnoki lengyel piacon, aki ilyesmit tapasztalt. Az árusok közül többen érzik úgy, az emberek jobban megválogatják, mire költenek. A nyugdíjas Kozákék például most függönyt kínálnak. Mikor, mit, mert „valamit csinálni kell nyugdíj mellett” – mondja a korábban targoncásként dolgozó férfi. Egyetért vele neje is. 

– Minden nagyon drága lett. Most néztem: hatezer forintért árulnak amott egy seprűt. Egy sima cirokseprűt! Jó, be van festve pirosra, de mi kerül rajta hatezerbe? – teszi fel a kérdést?

– Maga szerint lesz eső? Csak, hogy kezdjünk-e visszapakolni a kocsiba... – fordul hozzám egy másik árus. Végignézek a pultján: húsz méteren sorakoznak még bontatlan kartondobozai. 

– Órákig tart visszarakni – teszi hozzá.

– Mit árul? – kérdezem.

– Lábbelit.

– És hogy viszik mostanság a lábbelit?

– Úgy, ahogy. Spórolnak az emberek. Tápiószőlősön egy ismerősöm pékséget üzemeltet. Ő mondja, hogy van, aki már szeletre kéri a kenyeret. Három szeletet egy napra. Egyet reggelire, egyet ebédre, egyet vacsorára.

– Cipőt azért csak kell, hogy húzzon az ember.

– Az igaz. De én úgy látom, új cipőt már csak akkor vesznek, ha a réginek leválik a talpa.

Ha cipőért pont nem is, más tételekért azért egyre többen érkeznek a piacra. Mire kivilágosodik, már több ezren keresgélnek a sorok között, és a büfék környékén is növekszik a korgó gyomrúak csoportja.

Még mindig olcsóbb

A szolnoki lengyel piac már a kilencvenes évekre erős konkurenciát kapott az akkor megjelenő kínai diszkontok képében. Manapság pedig az internet jelenti a kihívást.

– Ma már az internet korát éljük. Fele áron, kényelmesebben lehet Kínából rendelni bármit. Meglehet, az itteni áruk egy része is így került ide – véli István, akit vásárlás közben szólítottam meg, és aki már négy évtizeddel ezelőtt is látogatója volt a szolnoki lengyel piacnak. Akkor, amikor az még nem is a Pletykafaluban állt. Kezdetben ugyanis a bolhapiac ott volt, ahol a mai vásárcsarnok. Onnan költözött a nyolcvanas években a kultikussá vált Csáklya úti betonplaccra, hogy aztán elfoglalja mai helyét, az Abonyi úton.

– De sok érdekes dolgot lehet itt beszerezni. Részben bolhapiac, és új dolgok is kaphatóak. Mint máshol, itt is vannak szélhámosok, akik az eget is zöldre festenék. Tájékozottnak kell lenni a valós árakról, és némi ismeret is szükséges – mondja.

– Régen főleg orosz és lengyel termékek akadtak – emlékezik vissza azokra az időkre István. – Bár az igaz, hogy a minőséggel voltak gondok. A 90 fok nem mindig jelentett derékszöget. Viszont tartósak voltak a korabeli áruk, máig használok akkor vásárolt háztartási kelléket – teszi hozzá. Mint mondja, voltak termékek, amelyeket egyszerűen nem lehetett beszerezni, csak a lengyel piacon. Emlékei szerint ez a skála a csokoládétól a kispolski-pótkerékig terjedt.

Megkérdem még, érzi-e ő is az itteni kereskedők vázolta spórolást.

– Igen, határozottan érezni lehet. De hát így is érdemes ide járni, mivel vannak áruk, amelyek olcsóbbak, mint máshol – összegez.