Ismered a szolnoki Tabán történetét? (galéria)

A Tabán városrész létezéséről már az 1600-as években is készítettek feljegyzéseket.

A szolnoki Damjanich János Múzeum honlapja szerint először akkor említik, amikor 1696-ban összeírták Szolnok lakóit, miután a törökök kivonultak a városból.

Akkor Toban néven, később Tobány, majd Tabán alakban tűnt fel.

1757-ből származik az első térkép, melyen Toban néven szerepel a városrész.

A város honlapja szerint a városrész neve a török „tabaq-xane”, azaz cserzőműhely, tímárműhely szóból származik, mely természetesen a török hódoltság idején terjedt el nálunk.

A terület benépesedése a 18. században kezdődött.

Tabánnak eredetileg a tímártelepeknek helyet adó, később a szegényebb, városszéli településrészeket nevezték. A tímárok azok az iparosok, akik nyers bőrök feldolgozásával foglalkoztak.

Mivel a bőrkikészítéshez sok vízre van szükség, plusz igen kellemetlen szaggal jár, a Zagyva partja tökéletes hely lehetett a szolnoki tímároknak.

Állítólag a 18. században önálló tímármester is dolgozott a Tisza és a Zagyva torkolatánál, ahol később kékfestő műhelyet is létrehoztak. A kékfestés a magyar népviseletben a mai napig visszaköszön, azt az eljárást nevezik így, amikor kék alapon fehér mintázattal díszítenek ruhaneműket, lakástextíliákat.

A tabáni lakosok általában kétféle munkát választottak maguknak: a tiszai kereskedelemben való közreműködést (sószállítás, gabonarakodás stb.) vagy a halászatot.

Mivel a tiszai tutajozás akadályozta volna a halászatot, így akkoriban a Zagyva folyón és annak holtágain folyt a jelentősebb halászat.

A Tabán szűk, szabálytalan, kanyargós utcáiban elsősorban szegény emberek éltek.

A Zagyva mai torkolatát úgy alakították ki, hogy a Művésztelep előtti mesterséges várárokba terelték a folyó vizét.

A régi folyás holtágából, a Pityóból fogott teknősbékák és halak pedig a szolnoki és a pesti piacok keresett árui voltak a múlt században.

A tabánon lakók legfőbb halászeszköze a teszi-veszi háló, a vízmerítő szapoly és merítő szák volt.

A környéken egészen az 1970-es évekig vízvezeték és szennyvízcsatorna sem volt, így az ott lakók a fürdést és a főzést az utcai kútból oldották meg.

A szennyvíz pedig.. igen, az udvaron vagy az utcán landolt.

A mocsaras, vizes terület házainak teteje legtöbbször nádból állt, amíg az Ady Endre és a Móra Ferenc utcák tízemeleteseit meg nem építették.

Ekkor ugyanis bontásra kerültek a régi házak, a tabániak pedig lakásokat kaptak az újonnan épülő, szomszédos tömbökben.

Az évek folytán ezután épültek csak oda a mai igényeknek megfelelő családi házak, de a zegzugos utcák hangulata még ma is ott él velük.

A szolnoki Művésztelep festőinek kedvelt témája volt a Tabán, a múzeum honlapja szerint Gácsi Mihály, Kléh János, Mednyánszky László, Müller Adolf, Vidovszky Béla és Zádor István is sok szép tabáni házat és részletet örökített meg.

Az egyetlen házikó, ami talán visszarepíthet bennünket a régi időkbe, a Tabáni Tájház.

A Tabán 24. számú ház az 1930-as évek környékén épült fel, melyet később tulajdonosai többször is átépítettek, felújítottak.

Legutolsó tulaja Kovács Sándor halász volt.

Amikor a Damjanich János Múzeum megvásárolta a tájházat, olyan romos, roggyant és öreg volt, hogy Pár Nándor és Nagy István építészek tervei alapján 1989-ben fel kellett újítani.

A Tabáni Tájház helyiségeinek berendezése az '30-as éves parasztpolgári stílusát idézi. Érdekesség, hogy a konyhában található tűzehelyet egy tabáni lakos készítette még 1930-ban a saját feleségének.

A tájház egyénként minden év május 1-től szeptember 30-ig, szerdán és csütörtökön 09-13 óráig, pénteken és szombaton pedig 13-17 óráig látogatható.

Forrás: djm.hu, Wikipédia, szolnok-taban.blogspot.hu