1848-as legendákról tartott előadást Hermann Róbert hadtörténész a Tiszazugban

– 1848/49 mindannyiunk kedvence, főleg ezen a tájon, ahol mindenütt történt valami. Legtöbb helyen ott aludt Kossuth, ha nem is mindig akkor, ahogy az emléktáblákon áll.

– Szinte óráról órára ismerjük az eseményeket, mégis léteznek legendák és mítoszok, melyek mélyen bevésődtek történeti köztudatunkba. Érdemes róluk elmondani, hogy ­jelen ismereteink alapján megállapítható-e az igazságtartalmuk – mondta a szakértő.

Közülük a történész elsőként azt a képeken is megörökített históriát említette, ami szerint a budai vár bevételekor Görgei tábornok maga védte meg a Pestet lövető, akkor már sebesülten fekvő Hentzi tábornokot a honvédek haragjától.

Mint kiderült, Hentzinek óriási szerencséje volt, hogy belehalt sérüléseibe, különben Görgei ígérete szerint akasztófán végzi a civil áldozatokat is követelő indokolatlan pusztításért. Ugyanúgy mítosz, hiába van még emléktáblája is, hogy Petőfi szavalta el a Nemzeti Dalt a múzeum lépcsőjéről…

„Hová tűntek az esernyők?”

– Ha valamiről kép készül, attól az nem föltétlenül igaz. Ezt már a huszadik században is megtapasztaltuk – mutatta meg hallgatóságának a szavalatot megörökítő nevezetes ábrázolást a történész. A kép, mint kiderült, a Nemzeti Dal megzenésítésének jóval későbbi kottájáról való, és önmaga árulkodik hiteltelenségéről.

– A Nemzeti Múzeum előtt aznap délelőtt éppen zuhogott az eső, mindenki kinyitotta az ernyőjét, aminek a képen nyoma sincs – mutatott rá az előadó.

– Csupán egy csomó bajuszos ember áll a lépcsőn, kis jóakarattal bárki lehet közülük a költő. Ezzel szemben maga Petőfi, de a kortársak sem nagyon beszéltek arról, hogy ő bármit szavalt a múzeumnál.

– A költő egyik eredeti kéziratán ez áll: „E költemény buzdította március 15-én a pesti ifjúságot. Elszavaltam először az ifjak kávéházában – ez a Pilvax, pontosította az idézetet Hermann ­Róbert – utána az orvosi egyetemen, utána a Szeminárium terén, ami már a 15. március tere­.”

– Ez a feljegyzés március 17. után keletkezett, mert akkor keresztelték át a teret, így ­Petőfi még élénken emlékezhetett rá, mi történt március 15-én.

– Mégis, hogyan keletkezett a legenda? – tette fel a kérdést az előadó. – Először a jóval későbbi, nagy 1848-as albumban bukkant fel, amiben Jókai írta meg a nap krónikáját.

– Az ő visszaemlékezéseire pedig jellemző­, hogy bármire és bárminek az ellenkezőjére is képes volt – világosította fel fanyar humorral hallgatóságát Hermann Róbert.

– Innen indult diadalútjára a történet, aminek sikerére némi magyarázatot ad, hogy a korabeli helyszínek közül mára csak a Nemzeti Múzeum maradt meg változatlan formában. Azt avatta végül jelképpé az emlékezet.

Kérdéses a kiáltvány léte

Hasonló legendaként mutatta­ be Hermann Róbert a szabadságharc nehéz kérdését, a nemzetiségi problémát övező, bizonyítatlan, gyakran idegenektől származó, de általunk is átvett állításokat.

Példaként Kossuthnak a szerbekhez intézett ultimátumát vagy Damjanich János tábornok elhíresült, máig hitelesnek tekintett, szintén a szerbekhez intézett kiáltványát említette.

– Azt tudták szerb részről is, hogy nem elég elkezdeni egy háborút, a felelősséget is rá kell varrni a másik félre. Ezt ők már 1848/49-ben is ügyesen művelték – mondta erről a történész.

– A Damjanichnak tulajdonított kiáltvány, bár hangneme nem áll távol a tábornok darabos stílusától, szintén nem állja ki a hitelesség próbáját.

– Hiteles, eredeti írásos forrás nem létezik róla, s a történelmi helyzet ismeretében semmi sem támasztja alá, és, hogy Damjanich a magyarok elleni támadásuk esetén kiirtással fenyegette volna honfitársait.

– Ráadásul annak végeztével önmagát is főbe lövi, hogy írmagja se maradjon a rácságnak. Ezt nevezik tökéletes asszimilációnak, aki annyira utalja a saját népét, hogy magával is végezne emiatt – jegyezte meg gunyorosan az előadó.

A valóságról elmondta, hogy ezt is csupán Jókai közölte egy ’49-es cikkében, és bevette a Szolnokon játszódó, A két menyasszony című elbeszélésébe is.

Utána került Klapka német nyelvű emlékiratába, végül két történész visszafordította magyarra. Ezzel szemben fennmaradt Damjanich teljesen más szellemű levele, melyben a tábornok Kuzman Todorović vezérőrnagyhoz, a délvidéki szerb–osztrák hadtest parancsnokához intézett józan hangú, jövőbe látó és békességet hirdető gondolatokat.

„Élménysóvár” hadjárat?

– A Damjanichnak tulajdonított dörgedelmes kiáltványnak egyébként a szerbeknél sem található példánya. Ez is azokhoz a legendákhoz tartozik, amit eltehetünk a sifonérba, de nem hivatkozunk rá – zárta a kérdést Hermann Róbert.

Az olyan, szintén a köztudatban élő vélekedések tárgyalása után, mint az egyébként már korábban eldöntött orosz beavatkozást kiváltó trónfosztás vagy Buda ostromának értékelése, elérkeztünk az egyik legnagyobb kérdéshez.

Írhatott-e Petőfi barguzini postamesterként Szibériában orosz nyelvű verseket?

– Lassan több mint harminc éve, hogy ez a kiirthatatlan legenda újra felütötte a fejét. Nem lehet vele mit kezdeni. Kosáry Domokos akadémiai elnök az intellektuális alvilág támadásának, Szentágothai János kollégája az élménysóvár pszichopaták hadjáratának nevezte el, ami ezzel kapcsolatban történt – fogott bele az utóbbi évtizedek legnagyobb vihart kavart ügyébe Hermann Róbert.

Véleménye szerint az alapkérdés az, hogy egyáltalán kerülhettek-e magyar hadifoglyok Szibériába. A hadtörténész válasza egyértelmű nem volt erre a feltételezésre.

Az oroszok és az osztrákok még a hadjárat megkezdése előtt megállapodtak arról, hogy egymás elfogott alattvalóit kölcsönösen kiadják a másik félnek.

– Miért kellett ezt belevenni? Mert a magyarországi lengyel légióban harcolt egy csomó olyan lengyel, aki Orosz-Lengyelországból szökött át, és I. Miklós igényt tartott rájuk. Amennyire tudjuk, mindkét fél tartotta magát ehhez az egyezményhez.

– A nagyjából 2 ezer 600 főnyi magyar sereg közel fele esett el Segesváron, továbbá nagyon sok tiszt. Közülük Petőfit a többség nem ismerte. Akkoriban kevesen írtak, olvastak, s többségük is jórészt kalendáriumot, ponyvákat forgatott.

– Ma odafigyelnénk rá, akkor egy volt a holtak tömegéből, nem övezte figyelem. Ha most szembejönne az utcán, keblünkre ölelnénk, de akkor nem volt ilyen egyértelmű a helyzet.

– Egyetlen emberről, egy korábban a cs. kir. hadseregben szolgált lengyel tisztről tudjuk, hogy elindították Szibériába, de őt is hazakerült a végén.

– Az osztrák hadbíróságtól való féltében vallotta magát orosz alattvalónak, de amikor kiderült róla az igazság, Kijev tájáról őt is visszaküldték Bécs ölelő karjai közé.

Nem elég másfél töltény

– A cári Oroszország ugyanis jogállam volt, száz évvel később már nem lett volna ilyen szerencséje. Ha egy lengyelt, – őket nagyon utálta I. Miklós cár –, s aki ráadásul hazudott, esküszegő volt, mégis visszaküldtek, miért vitték volna el szegény Petőfi Sándort? – fejtette ki a kérdésről vallott nézetét Hermann Róbert.

Az előadás zárásaként ugyanígy a legendák és alaptalan vádaskodások közé sorolta azt az évszázados vádat is, hogy a világosi fegyverletétel Görgei árulása, a szabadságharc sorsát megpecsételő ördögi műve­ lett volna. Görgei katonai szakmai szempontok alapján, a reális erőviszonyok figyelembevételével döntött a kapituláció mellett.

Ebben egyetértett vele a minisztertanács és a törzstiszti­ kar is. Harmincezer emberrel, fejenként másfél tölténnyel már öngyilkosság lett volna a hatalmas számbeli fölénnyel rendelkező ellenséggel felvenni a harcot.

Görgei egyéni tragédiája, hogy számos tényező összejátszása miatt hatalmas lelki erővel szinte egész életében neki kellett hordoznia ennek felelősségét – zárta nagy érdeklődést kiváltó előadását Hermann Róbert hadtörténész.