Ismeretlen férfi élesztette újra Mónikát, szeretné megköszönni neki

– Na, jó. Nem várok, elkezdem újraéleszteni.

Örökre beleégett ez a mondatfoszlány Laczkó Zoltánné Kovács Mónika elméjébe, hiszen ez jelentette az életét azon az április tizenhetedikei reggelen, amikor leállt a szíve.

– Munkába indultam volna aznap reggel vonattal, de gondoltam, előtte még meglátogatom Szolnokon élő lányomat, hiszen régen találkoztunk.

– Cukorbeteg vagyok, de a korai ébredés és nagy sietség miatt reggel nem ettem – meséli Mónika. Hangján érződik, még mindig mélyen felkavarják az akkor történtek.

– Az SZTK előtti parkon haladtam keresztül, amikor éreztem, valami nincs rendben. Leültem egy padra, mert akkor már szédültem, rosszul voltam.

– Megettem egy cukrot. Még annyi van meg, hogy elindultam, de innentől már kezd kiesni a történet, és foszlányokban emlékszem mindenre... – idézi fel a történteket.

Mónika ekkor már tehetetlenül feküdt, a hangok alapján többen is körülállhatták.

– Egy villanásra, hogy rám nehezedik valaki, az említett mondatra, és mellkasi fájdalomra, ahogyan gondolom, végezte az újraélesztést. A hangja alapján középkorú férfi lehetett.

– Abból, ahogyan végezte az életmentést, arra gondolok, lehet, hogy tanulhatta valahol – töpreng az asszony, aki ennél többre nem emlékszik a parkban történtekről.

– A kórházban tértem magamhoz..., csövek lógtak ki belőlem. Infúziók, katéter és monitorozó gép..., ezek az első összefüggő emlékeim. A sürgősségin voltam, és egy nagyon kedves fiatal orvosra is emlékszem – teszi hozzá mosolyogva.

Mónika jelenleg otthon lábadozik, mióta kijött a kórházból, azóta keresi megmentőjét. A legnagyobb közösségi oldalon is próbálkozott már, eddig hiába.

– Ez az ismeretlen férfi emberségből jelesre vizsgázott. Azért szeretnék vele találkozni, hogy köszönetet mondjak, mert, ha akkor és ott nem cselekszik, akkor én már lehet, nem vagyok.

– Ha nem szeretne találkozni, az sem probléma, de szeretnék legalább egy csomagot, vagy egy köszönőlapot eljuttatni hozzá. Az jár a fejemben folyton, mi történik velem, ha ő nincs. Valószínűleg mi most nem beszélgetnénk itt... – mondja meghatottan.

Megváltoztatták az átéltek

Mónika azt meséli, amikor rosszul volt, a környezetén kívül egy másik kép, a lánya arcképe is gyakran felderengett előtte, hiszen őt szerette volna azon a reggelen látni. És unokáját, akivel eddig még nem találkozott.

– Mintha tényleg leperegne az ember élete, legalábbis a fontos dolgok mintha előjönnének képekben, amikor az ember haldoklik – gondolkodik el. Az asszony azóta, elmondása szerint jobban van, bár nehéz a gyógyulás, főleg lelkileg.

– Az orvosok szerint már jól vagyok, de még mindig sokszor fáj a mellkasom, bár lehet, hogy ez már csak pszichés probléma. Mindig olyan, mintha érezném az újraélesztő kezét, ahogy nyom...

Mónika életmódján is változtatott azóta, azonnal letette a cigarettát. Azt mondja, ez a minimum, hiszen kapott egy új esélyt az ismeretlen férfitól, a mentősöktől és a Hetényi Géza kórház személyzetétől, akinek szintén hálás a gyógyulásáért.