Karrierje csúcsára ért Szabó Zita, megyénk rendőrségi sajtószóvivője

– Milyen pálya iránt érdeklődött fiatalként és végül milyen végzettséget szerzett?

– Nagyon régen kezdődött a média iránti érdeklődésem. Már általános iskolában is részt vettem az iskolatelevízió és -újság szerkesztésében.

– Inkább az operatőri munka érdekelt, és nem igazán szerettem szerepelni, valahogy mégis mindig megtaláltak ezek a feladatok.

– Ha jól emlékszem, a hetedik osztály végén én búcsúztattam el a végzősöket évfolyamtársaim nevében, a ballagási ünnepségemen pedig én köszöntem el diáktársaim nevében az intézménytől.

– Ezenkívül az iskolatelevízió műsorainak akkori szerkesztésében rendszeresen részt vettem. De nem kerültem vissza a kamera mögé és újságíró sem lettem, holott magyar–média szakirányon végeztem.

– A Verseghy Ferenc Gimnáziumban megszerzett érettségi után ugyanis a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Tanárképző Főiskolai Karán folytattam tanulmányaimat.

– Hogyan került a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Rendőr-főkapitányságra?

– Amikor befejeztem a főiskolát, adódott egy lehetőség, hogy a megyei rendőr-főkapitányságnál helyezkedhessek el. Így kerültem ide, a közlekedésrendészeti osztályra, ahol magába szippantott ez a hivatás.

– Nyolc évig voltam a közlekedésrendészeti szakterületen, ebből is látszik, hogy szeretem az állandóságot magam körül. Nem szívesen váltok.

– A mostani po­zíciómba is tíz évvel ezelőtt kerültem. Akkor még sajtóreferensi posztnak hívták, de azóta a rendőrségi kommunikáció is átalakult. Sokkal szigorúbb és nagyobb elvárásoknak kell eleget tenni és gyorsabban, de a pontosság és precizitás továbbra is alapkövetelmény.

– Milyen érzés volt átvenni az Év rendőre miniszteri díjat?

– Két évvel ezelőtt már kaptam egy nagyon fontos elismerést, a Rendőrségi Aranytoll országos rendőrfőkapitányi díjat. Karrieremnek azonban ez a csúcsa, az Év rendőre miniszteri díj, sajtó és tömegkommunikáció kategóriá­ban.

– Ennél többet, nem hiszem, hogy el lehet érni ezen a szakterületen. Hála, köszönet és meghatódottság érzése kavargott bennem, amikor megtudtam, hogy egy ilyen magas rangú elismerésre terjesztettek fel, és érdemesnek tartottak rá.

– Nagy élmény és hatalmas megtiszteltetés volt a Belügyminisztérium épületében, magától a belügyminiszter úrtól átvenni a díjat.

– Minek köszönheti az elis­merést?

– Talán az elhivatottságomnak és kitartásomnak, de természetesen nagy szerepe van benne a közvetlen munkatársaimnak is, akik segítik a mindennapi munkámat. Úgy érzem, nagyon jó csapatban dolgozom, és szerencsésnek mondhatom magam, hogy nagy szakmai tapasztalattal rendelkező és elhivatott kollégák vesznek körül.

– Ez az elismerés az ő érdemük is. Emellett a családomnak is nagyon fontos szerepe van abban, hogy ezt a munkakört nyugodt lelkiismerettel és maximális odaadással tudom végezni.

– Nagyon sokat köszönhetek pedagógus szüleimnek, a példa­képeimnek. Ők jelölték ki számomra az ösvényt, és rengeteg szeretettel, hittel és féltő gondoskodással indítottak az útra, amit életnek neveznek.

– Hálával és köszönettel tartozom nekik és a páromnak is, akivel már öt éve élünk boldog párkapcsolatban. Teljes odaadással áll mellettem, és zokszó nélkül tűri az éjszaka csörgő telefonokat, és azt is, ha ki kell mennem helyszínre. Maximálisan támogat a munkámban.

– Mivel jár rendőrségi szóvivőnek lenni?

– Nagyon sok éjszakázással és kevés alvással, sok lemondással. Egy rendőrségi szóvivő is erős fizikai és pszichés igénybevételnek van kitéve. Egyszerre nagyon sokfelé kell osztani a figyelmet, a feladat folyamatos koncentrációt igényel, és nem szabad hibázni.

– Ha ezt az ember nem szerelemből csinálja, nem sokáig tud ezen a szakterületen maradni. Én szerencsés vagyok, szeretem a munkámat, amely mindennap más és más kihívásokat tartogat. Nincs két egyforma ügy kommunikációs szempontból sem.

– Nem mindegy, mikor, hol, mit mondunk, hiszen ha az egyén hibázik, nem őt, hanem az egész szervezetet éri kritika. A rendőrségi kom­munikáció egy nagyon szigorú mezsgyén halad.

– Természetesen fontos a tájékoztató szerep, de a nyomozás érdeke az elsődleges, ebből adódóan néha konfrontálódhat az ember az újságírókkal. Ezt a villámhárító- vagy inkább kapocs­szerepet vállalja, aki a kommunikációs részlegen dolgozik.

– Egy szóvivő munkaidőn kívül is az, hiszen azonosítják beosztásával, hiába teszi le az egyenruhát a nap végén. Igyekszem egyébként a munkámról nem beszélni a magánéletben vagy baráti társaságban.

– Melyik a legemlékezetesebb eset, mely szóvivői pályafutása során történt?

– Az még az első országos visszhangot kiváltó ügyem volt szóvivőként, amikor 2009-ben Tiszabőről eltűnt egy pár hónapos csecsemő.

– A kommunikációs szakterületen ez volt az első nagyobb falat számomra, ugyanis az ügy rendkívül intenzíven és hosszú ideig adott feladatokat. Rengeteg szóbeli, írásbeli megkeresésre kellett válaszolni, és számos élő kapcsolásban kellett részt vennem az országos kereskedelmi televízió- és rádiócsatornákon, reggeli műsorokban.

– Pályafutásom során ez az eset és ennek rendőrségi kommunikáció­ja volt az első nagy erőpróba, de lehetne az elmúlt évtizedből több nagyobb bűnügyet is felemlegetni, mert ahogy említettem, minden ügy más és más, különféle kihívásokat tartogat.

Édesapjától örökölte a művészet szeretetét

Mivel tölti szabadidejét? – kérdeztük a szóvivőtől.

– Régen sokat sportoltam, de egészségügyi problémák miatt abba kellett hagynom az intenzív mozgást, melyet jelen pillanatban kirándulással és kertészkedéssel igyekszem pótolni.

– Szabadidőmben szeretek párommal koncertekre, színházba, közösségi eseményekre járni, és mivel édesapám – Szabó Imrefia Béla – szobrászművész, a művészet szeretetét tőle örököltem, szívesen keresek kreatív kikap­csolódási formákat is.

– Korábban üveg- és fal­festészettel töltődtem fel, az utóbbi időben azonban kevés idő jut effajta tevékenységre. Persze költői túlzás lenne ezeket művészi alkotásoknak nevezni, hiszen csak saját szórakoztatásomra, vagy ajándékba készültek.