Milyen titkokat rejthet egy postaláda?

Amikor kitört a nyári szünet, csak ennyit kérdezett: – „Írsz majd?” Megígértem, minden héten! Ő is esküdözött. Soha annyira nem vártam a reggeleket, mint akkortájt.

Mindig fél kilenckor jött a postás. Szavak nélkül is tudta, miért állok kint a kapuban, már messziről integetett, ha lapult a táskájában valami számomra. Szobámban aztán tízszer-hússzor is átolvastam a kék szemű levelét.

Néztem a betűk formáját, a sorok egyenességét, majd magam is tollat ragadtam. Írtam, írtam, órákon keresztül, majd elsétáltam a szomszéd utca végén található piros levélszekrényig.

Egy idő után minden karcolást ismertem a ládán, néha még titkokat is suttogtam neki. Olyan dolgokat, amiket soha nem mertem megosztani Vele. Az a június az izzó, meghitt levelekről és a piros postaládáról szólt.

Júliusban egyre kevesebbszer integetett a postás. Volt, hogy már én sem álltam kint a kapuban fél kilenckor. Egyik nap aztán az utcavégi piros postaládától könnyes szemmel búcsút vettem. Az utolsó levelemet dobtam bele, az utolsó titkot suttogtam el neki.

Sok-sok év elteltével az a levélszekrény ugyanazon a helyen áll. Már nem annyira piros, nem annyira fényes és a karc is több rajta. Vajon használják még? Néha lapul a mélyén egy-egy boríték? Ha mesélni tudna, biztosan volna miről.

Nem csak rólam, hanem még sok más életről, sorsról, örömről és bánatról. Egykor ezek a szekrények voltak mindenki bizalmasai, a titkok tudói. Mai napig szeretettel, nosztalgikus hangulattal tekintek rájuk, ifjúkorom mementóira.