Az „Év családorvosa” díjjal jutalmazták Újszilvás háziorvosát

– Meséljen magáról! Hogyan kezdődött a pályája?

– Budapesten születtem és 18 éves koromig a fővárosban is éltem. Az orvoslás pedig már gyermekkoromtól kezdve meghatározó volt az életemben. A gimnáziumban főként.

– Életem ezen szakaszában egy kiváló biológiatanárnőm buzdított, hogy semmi esetre se térjek el az elképzeléseimtől...

– Hogy kerül egy fővárosi hölgy mégis a Tápióságba?

– Mindenképp mentőzni szerettem volna. Akkoriban a hatodéves orvostan-hallgatók mentőtisztként dolgozhattak. Sajnos azonban már túl későn jöttem haza a portugáliai tanulmányutamról, így elkéstem a jelentkezéssel.

– Végül mégis mellém állt a szerencse. Megtudtam, Nagykátán megüresedett egy állás. Majd megkérdezték, érdekelne-e! Abban a pillanatban az jutott eszembe, előbb meg kellene néznem a térképen, hol találom a települést.

– Hát meg is kerestem. Az ottaniak aztán fantasztikusan fogadtak, jobb kollégákról álmodni sem mertem. Ekkor még Óbudán laktam, s hajnali fél négykor keltem, hogy leérjek a vonattal Nagykátára.

– Ahol egyébként öt évig ügyeltem is. Mit mondhatnék, a közelben ragadtam, s aztán megismertem a férjemet, Benedek Pétert...

– Beszéljünk egy kicsit az egyetemet követő évekről...

– Az egyetem után öt évvel jött a csecsemő- és gyermekgyógyászati szakvizsga. Ekkor világossá vált, hogy mindenképpen saját körzetet szeretnék.

– Fontossá vált számomra, hogy személyesen is megismerjem a gyermekeket, a hozzám forduló családokat. Az azóta eltelt időben megtapasztalhattam, hogy legalább olyan nehéz körzetben dolgozni, mint kórházban.

– Jelenleg mely települések tartoznak Önhöz?

– Újszilvás és Tápiógyörgye.

– Egy orvostól gyakran megkérdezik: „sosem gondolt arra, hogy külföldön próbáljon szerencsét?”

– Egyetemista koromban nekem is megfordult a fejemben. Rólam mindenki azt hitte, hogy biztosan külföldön folytatom a pályafutásomat. Engem azonban akkor sem vonzott a Nyugat.

– Bevallom, inkább Dél-Amerikába mentem volna kipróbálni magam. Méghozzá az őserdőbe. Jártam többek közt Brazíliában is, s bizony nagyon tanulságos volt látni azt a világot. A nagy melegben a folyosón voltak a betegek.

– Ahogy láttam, sok fontos védőoltást nem kapnak meg ott, amik nálunk teljesen alapvetőek. A társadalmi különbségek pedig hihetetlenül nagyok. Ottani barátaim mesélték, hogy a lakosság nagyjából tíz százaléka rendkívül gazdag, a másik része viszont nagy szegénységben él.

– Egy kedves barátnőmmel például Mexikóban ismerkedtem meg. Édesapja idegsebész volt, anyukája pedig egy nyomornegyedben dolgozott szociális munkásként. Elvittek mindkét helyre, hogy megmutassák a különbségeket...

– Végül mégsem maradt sem Mexikóban, sem Brazíliában...

– Igazából, mélyen legbelül sosem éreztem azt, hogy Magyarországról valaha is elmegyek. Amikor pedig megismertem a férjemet, biztossá vált, hogy nem költözöm el innen.

– Nemrégiben nagy elismeréssel gazdagodott...

– A napokban vehettem át az „Év családorvosa a Kárpát-medencében” címet a Magyar Tudományos Akadémián. Bár nagyon büszke vagyok a címre, kiemelném, hogy a díjat nem kifejezetten én kaptam, hanem az egész praxisom.

– Itt ugyanis nem csupán egyszemélyes érdemről beszélhetünk. Úgy is mondhatnám, a férjem, az asszisztensem, és egy egész csapat munkája jelenik meg ebben.

– Mit tudhatunk az elismerés hátteréről?

– Annak idején, dr. Kádár Ferenc, a Házi Gyermekorvosok Egyesületének oszlopos tagja látta meg bennem és páromban a fantáziát. Azaz, hogy mi ketten, együtt dolgozva segítenénk a családokat.

– Mi több, vidéken! Ráadásul a nulláról indulnánk el. Két hónapja pedig éppen doktor úr hívott fel, s közölte, „Rita, rád gondoltunk, téged jelöltünk a díjra a HGYE vezetésével!”

– Miért éppen a Dél-Pest megyei községre esett a választás?

– Újszilváson nem volt annyi gyerek, hogy ott gyermekorvos dolgozhasson. Nekünk viszont nagyon tetszett a falu, mindenképpen itt szerettünk volna munkát végezni.

– Egy napon felhívtam dr. Petrányi Csaba polgármester urat, és őszintén megmondtam neki: én itt szeretnék gyermekorvos lenni. Néhány perc múlva már hívott is vissza, hogy találkozzunk és beszéljük meg. Abban a pillanatban el is dőlt a kérdés.

– Új hely, új közeg, új feladatok. Nem volt izgatott ezek miatt?

– Bizony, hogy az voltam. Akkor úgy éreztem, óriási a nyomás rajtam, hiszen ekkor még nem volt meg a szükséges szakvizsgám, a rendelő viszont már majdnem kész volt, s a falu is számított rám.

Helyben kell reagálni a felmerülő problémákra

– Mitől egyedi ma a házi gyermekorvosi hivatás?

– Látni kell, hogy a gyermek nem afféle „kis felnőtt”. Ők egészen más figyelmet igényelnek. Így kezdődik a több ezer oldalas gyermekgyógyászati tankönyv is.

– Ahol pedig nincs gyermekorvos, ott valamilyen kényszermegoldás működik csupán. Európában nem véletlenül éppen a magyar példát vette át sok nyugati ország, miszerint a házi gyermekorvosi tevékenység egy különálló dolog.

– Ha ugyanis az adott településen megfognánk a problémát, és lehetőségeink szerint helyben reagálnánk arra, nem kellene annyi gyereknek kórházba mennie. De ennek a feltételei csak kevés helyen adottak.

– S hogy miért? Mert az orvosok közül sokan a külföldet választják. Az elismerést talán azért is kaptuk, mert arra próbáltunk rámutatni, hogy másként is lehet dolgozni. Lehet itthon maradni, és „megküzdeni az elemekkel”.

– Azt hiszem, a mi esetünk azt is mutatja, hogy egy faluval, a védőnővel, a családokkal és sok egyéb szereplővel közösen munkálkodva igenis tudunk jól működő rendszert felépíteni.