Kastélytúránk következő része: a szoknyabolond hadifestő és a bosszúszomjas férj

Virág Zsolt kastélylexikonja Breuer-kúria néven említi, bár nagy valószínűséggel nem ők emelték. A Tiszasüly és Besenyszög határában több mint ezer holdat bíró Breuerek az 1890-es években telepedtek meg Szolnok határában, s jelenlegi ismereteink szerint a háború végén elhagyták az országot.

Egy levél, illetve fénykép tanúskodik arról, hogy Amerikában kötöttek ki. A família érkezésekor már itt találhatta az egyszerű kiképzésű, historizáló stílusú, klasszicista elemeket is őrző kúriát.

Építésének pontos dátumát nem tudjuk. Az segít valamennyire behatárolni, hogy a 19. századi katonai felmérések közül az 1861–66-os második, a megyei levéltárban őrzött térképén még nem szerepel, de az 1883–84-es harmadikon már ott van a major képe.

A háború után a téesz tulajdonába került épület idővel romlásnak indult, a rendszerváltás után magánkézbe jutott. Balázs Antalnak, a rákóczifalvai Macimúzeum vezetőjének emlékezete szerint valaha még lehetett látni az eresze alatt régi bútorokat, de mára azoknak is nyoma veszett.

Bővebb adatok híján ma két dologról mesél nekünk a lerobbant úri lak. Arról tanúskodik, hogy régen a tehetősebbek sem mind ragaszkodtak kacsalábon forgó palotához. Beérték a józan mértékletesség megszabta otthonnal is.

A száraz tények mellett azért egy legendával csak szolgál nekünk a Breuer-kúria. Bár a történet inkább a népmese kategóriájába tartozik, érdekességként érdemel némi figyelmet.

A Kósa Károly helytörténész által felfedezett história a Szolnok és Vidéke 1942. december 19. és 1943. január 6. közötti számaiban jelent meg Magyary Albert iskolaigazgató, lapszerkesztő tollából.

Hőse August von Pettenkofen osztrák hadifestő, aki a szabadságharcot követően rendszeres vendége volt Szolnoknak. Közvetve neki köszönhetjük a Művésztelepet.

Magyary Albert saját elmondása szerint gyerekkori hallomásból írta meg, hogy kis híján emberhalál lett Szolnokon Pettenkofen, meg a többi, a szabadságharc után házaknál elszállásolt katona szoknya körüli forgolódásából.

A festő, akit Magyary emlékezete utásztisztként őrzött meg, egy igen szép feleséggel megáldott tímárnál jutott fedélhez. Katonaszokás szerint rögvest el is kezdte csapni a szelet a menyecskének.

A tímármester, amikor felesége elpanaszolta neki a dolgot, először agyon akarta ütni az egyenruhás piktort, de miután első dühében nem találta, lehiggadva más megoldáson kezdte törni a fejét.

Családjára tekintettel ravaszabb úton, egy városszerte ismert méregkeverő javasasszonnyal akarta eltétetni láb alól a csábítót. A terv az volt, hogy a piktornak, meg a vele együtt elszállásolt katonáknak a Ferences Gimnáziumban főzött ételébe csempészi be az asszony a mérget, de hiba esett a számításba.

Míg a megfelelő alkalmat várva az épületet kerülgette, a nevezetes szolnoki sárban hasra vágódva eltörte az üveget. Ugyan újat kotyvasztott, de mindenki szerencséjére közben a festőt pereputtyostól áthelyezték Szandára, a történetünkben szereplő majorságba.

A mese szerint távozóban Pettenkofen még bocsánatot is kért a tímártól, meg a feleségétől, így tragédia nélkül zárult a zűrzavaros história.

Az izgalmas történet minden érdekessége mellett sajnos több sebből vérzik. Pettenkofen katonaként nem járt városunkban, és soha nem szolgált az utászoknál. Dragonyostisztként szerelt le korábban a hadseregből.

A história egyik színteréül megjelölt Breuer-kúria is legalább húsz évvel a szabadságharc után épült. A többi lehetséges. Szoknyabolond katonák, méregkeverők, meg bosszúszomjas férjek mindig akadtak, de a mi esetünkben, legalábbis ebben a formában csupán a képzelet fonhatta egybe a mese szálait.

A Breuerek – egy család a Szepességből

A szandai kúriának nevet adó Breuer család azonos lehet azzal a Brewerként is említett Szepes vármegyei evangélikus nemesi famíliával, melynek Sebestyén nevű őse 1647-ben kapta a nemességet.

Ő Eperjesen volt katonai parancsnok, de a Breuerek foglalkoztak bányászattal, voltak közöttük polgármesterek, városkapitányok, sőt adtak alispánt, főispánt is a vármegyének. Ismereteink szerint 1945 után Amerikába mentek.