Még vannak, akik emberséggel végzik a munkájukat

Múltkor például egy kiló tarját kértem tőle, erre azt válaszolta, nem szeretnék tarját venni. Én most karajból akarok készíteni vacsorát. – Karajból? – kérdeztem vissza, ő pedig csak bólintott, hogy igen, abból. Így adta tudtomra, melyik a friss és melyik a nem friss hús.

Szeretem a sarki butikot is. Picit mintha drágább lenne ott a ruha, mint máshol, de ezt Ildikó, az eladó ellensúlyozza. – Juj, gyorsan vedd le ezt a nadrágot, borzasztóan áll rajtad! Viszont ajánlok neked egy másikat – javasolja sokszor, én pedig hálás vagyok neki, hogy nem vetet meg velem minden hülyeséget.

Van egy kedvenc buszsofőröm is Szolnokon. Mindig megvár, ha szaladok a buszhoz, hangosan, mosolyogva üdvözöl, és még azt is megkérdezi, milyen volt a napom. Nekem akkor, ott, annyi elég is a boldogsághoz. Ilyenkor még az sem zavar, hogy a buszon tömeg van és meleg.

Ez a három ember „csak” abban különbözik sok más dolgozó társától, hogy ők szívvel-lélekkel, emberséggel teszik dolgukat. Egy feladatot el lehet szabályosan végezni morogva, türelmetlenül, közömbösen, átnézve a másikon, de úgy is, hogy az mindenkinek örömet okoz.

Ez nem könnyű minden esetben, hiszen vannak rossz napjaink, kelhetünk bal lábbal, életünkben ezer és ezer gond tornyosulhat. Ilyenkor nehéz nyitott szívvel fordulni mások felé. De megéri! Mert lám, én is Magdika boltjába, Ildikó butikjába térek be újra meg újra, és arra a buszsofőrre emlékszem, aki szebbé teszi utazásom negyedóráját.

Kis apróságokon múlhat, kiből válik valóban jó eladó vagy buszsofőr. Nekem elég, ha nem sózza rám a romlott húst, ha nem engedi megvenni az előnytelen ruhát, és megvár, ha látja, hogy szaladok a buszhoz. Főleg, ha esőben teszem azt.