A Feszty-körkép, vagyis a honfoglalás egyik festőjének háza lapul Jászapátin

A város főutcáján haladva elsőre fel sem tűnik az utunkba eső földszintes épület. Csupán az utcai homlokzatán látható megkoszorúzott emléktábla és kapu melletti felirata jelzi, hogy híres ember hajléka áll előttünk. Ebben az 1803-ban épült népies klasszicista kúriában született 1853. június 6-án Vágó Pál, a hetvenöt évesen, 1928. október 15-én Budapesten elhunyt neves festőművész.

A téglalap alakú, egyszerű kiképzésű épület akár tehetősebb parasztgazda otthona is lehetne, mert a tizenkilencedik századi köznemesség tartózkodott a fényűzéstől. Nem a külvilágnak, önmaguknak építkeztek.

Elég volt, ha kényelmesen elfértek a házban, többre nem is vágytak. A Vágó-kúria is ezt az ízlést tükrözi, a kéttraktusos, vagyis két, egymás mellett húzódó helyiségsorból álló épületben egymás zavarása nélkül élhetett egy nagyobb család is.

A korábban Szatmár és Szabolcs vármegyében élő Vágó család Virág Zsolt kastélylexikonjának közlése szerint az 1745-ös jászkun redemptiót, önmegváltást követő birtokrendezés után jöttek a Jászságba. A literáti és lecsméri Vágók Bocskai István erdélyi fejedelemtől kapott nemeslevelüket 1606-ban hirdették ki Kraszna, illetve 1846-ban Heves-Külső-Szolnok vármegyében.

Ez azért volt fontos, mert az országos nemesi jogokat csak azután lehetett gyakorolni, ha előbb valamelyik vármegye is elismerte az adományozást.

A család tagjai 1796-ban már Jászalsószentgyörgyön és Jászapátin laktak, az Apátin élő Vágó Ignác a 19. század első felében jász kerületi esküdt, táblabíró, majd az 1848-as forradalomig jász kapitány volt. Pályáját talán csak az árnyékolta be, hogy a passzív ellenállás idején, a Bach-korszakban is hivatalt vállalt. Három évig ő volt a jászsági alsó járás kapitánya.

Vágó Ignác hat gyermeke közül Pál, az eredetileg jogásznak induló festőművész volt a legnevesebb szülötte a családnak. Ő emeltette a 19–20. század fordulóján a ma is látható műtermet, ahol jobb fényviszonyok között tudott dolgozni nagy méretű vásznain.

A család tagjai az államosításig összesen hatszáz holdnyi birtokkal rendelkeztek Jászapáti környékén. A kúriához ezenfelül egy nagy méretű szobrokkal díszített kert is tartozott, amit a háború után jórészt felparcelláztak és beépítettek.

A nemesi lak fehérre meszelt falai, sima vonalú szalagkeretes, könyöklőpárkányos ablakai a kétszáz évvel ezelőtti ízlést őrzik. Megmaradt ablakrácsai meg arra a nem túl biztonságos világra emlékeztetnek, amikor a pandúrok mellett tanácsos volt mindenkinek a saját biztonságáról is gondoskodnia.

Udvarára belépve, elsőre két dolog tűnik szemünkbe. A fal síkját megtörő, szintén a korra jellemző oszlopos tornác és egy szemmel láthatóan később emelt udvari épület.

Az utóbbiban a művész műtermét tisztelhetjük, de sajnos már nem eredeti formájában. Vágó Pál valamikor falfestményekkel díszítette a belső falait, azokat a háború után előbb lemeszelték, majd tégláig leverték. Az épületben néhány évig cipész ktsz vert tanyát.

A kúria jobban járt valamivel. Az államosítást követően a szép nevű Magyar Nők Demokratikus Szövetsége használta, majd rendőrségi konyha és lakás került bele. Az 1960-as években jöttek rá, hogy ennél azért többre hivatott, s akkor rendezték be itt a Vágó Pálnak szentelt emlékhelyet, mai nevén Vágó Pál Helytörténeti Múzeumot.

Ahogy belépünk a házba, rögtön vissza is megyünk az időben a régi nemesi élet világába. Az egyik hajópadlós szoba közepén álló asztal, a karosszékek, a komód a rajta álló fehér porcelán lámpával mind a kúria építésének korát idézik vissza.

A falról pedig szép arany keretben többek között a „haza bölcse”, Deák Ferenc szeme kíséri lépteinket. Talán a mennyezet szecessziós, vagyis a múlt század elejéről való lámpája, a függöny, meg néhány szék számít sihedernek a régi berendezési tárgyak közül. Az ajtó melletti vaskályha sem lehet fiatalabb másfél száz esztendőnél.

A sarokban álló, sajnos szinte teljesen üres pipatórium is a táblabíró világ kultikus becsű hagyatéka. Akkoriban egy jól kiszívott, nemzedékek hűséges szolgálatáról tanúskodó tajtékpipára szerfelett büszke volt a gazdája. Ha nem ért rá vele eleget bíbelődni, valamelyik bizalmi emberét tüntette ki azzal, hogy szorgos munkával szép pirosbarnára füstölje a becses jószágot.

A vendégfogadásnak is gyakori része volt egy míves pipa vacsora vagy ebéd utáni odakínálása. Mai hiányuk arról tanúskodik, hogy az utókor is értékelte ezeket az ódon füstölőket, így valahol akadt újabb gazdájuk.

A ház egykori neves lakójára festőállványai, néhány kép, a falra akasztott koszorúk, és egy kétség kívül hiteles emlék, Vágó Pál üvegvitrinben őrzött halotti maszkja emlékeztet bennünket. Illő módon tőle köszönünk el, amikor látogatásunkat befejezve, távozóban magunkra csukjuk az ajtót.

A Feszty-körkép társművésze

Vágó Pál jogi tanulmányai után Münchenben és Párizsban képezte magát festőművésszé. Hazatérve, jászsági és alföldi tárgyú képeivel aratott sikert, amikkel 1887-ben a Műcsarnok nagydíját is elnyerte. Később a monumentális történelmi témákhoz fordult, Mednyánszky László, Olgyay Ferenc mellett kivette részét a Feszty-körkép megfestésében is.

Mesterségbeli tudásának köszönhetően felkérték a szintén nagyszabású Erdélyi körkép megfestésében való közreműködésre, illetve a huszonegy kötetes „Az Osztrák–Magyar Monarchia Írásban és Képben” című könyvsorozat illusztrálásában való részvételre is. Szintén híres műve a jelenleg a Hadtörténeti Múzeumban látható, A huszárság diadalútja című történelmi pannója.

Munkáságát Lotz-díjjal és a francia becsületrenddel is elismerték. Vászonra készült művei mellett freskókat is alkotott a jászapáti templom és a Ludovika Akadémia számára. Számos alkotása a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményének értékes részét gyarapítja.