Méhtámadás: perceken múlt, hogy Tibor belehaljon a csípésekbe

– Kilenc óra tájban gyepet vágtam a volt tanítómnál, aki méhész. Hiába volt kikészítve a védőfelszerelés, nem vettem fel, pólóban dolgoztam... – idézi fel a történteket bűnbánóan Tibor.

– Egyszer csak a kaptárakból hirtelen rám támadtak a méhek. Valószínűleg a zajtól vadultak meg, mert vagy húsz-harminc támadott meg egyszerre. A nyakamat, a fejemet, a fülemet, a mellkasomat és a kezemet mindenütt csípték – mutatja a férfi, aki a támadás után öt-tíz perccel szédülni kezdett.

– Éreztem, hogy gyengülök, csuklottam össze, de odatámolyogtam a házhoz. A tanárnő azonnal a segítségemre sietett, mentőt hívott, majd elővette az elsősegélydobozt. Onnantól kezdve elvesztettem az eszméletemet, elmondása szerint akkor már összevissza rázkódtam...

– Soha nem felejtem el azt a szeptemberi napot... – veszi át a szót Sipos Lászlóné Hegedűs Mária.

– Bár határozottan megtiltottam a fűkaszával dolgozó Tibornak, hogy a kaptárak közelében dolgozzon, mégis, amikor bementem a házba, ő úgy gondolta, levágja a füvet a méhek előtt is.

– A kert másik végében ugyanis akkor még volt harminc méhcsalád. Ha bárki jött hozzám dolgozni, előtte mindig elmondtam minden szabályt, amit be kell tartani – mondja Mária, akivel ezután fölgyorsultak az események.

– Kérdeztem, hogy mi történt, annyit tudott mondani, hogy „megtámadtak”. Ájultan esett össze az udvaron... Nagyon megijedtem, én is majdnem elájultam, de valami erőt adott.

– Láttam az anafilaxiás sokk minden jelét, tünetét, az ájulást, a szapora pulzust, a verejtékezést, a sípoló-hörgő légzést, a fehér arcot – ami később elkezdett kékülni – és a görcsöket.

Mária azonnal mentőt hívott, behúzta a nagydarab embert a hűvösre, majd megkezdte a segítségnyújtást.

– Közben beszéltem hozzá, kértem, „meg ne halj”! Leültem a földre, a fejét az ölembe fektettem. Öntöttem rá a vizet.

„Tudtam, gyorsan kell cselekednem, mert öt perc múlva meghal.”

– A szájába töltöttem a kalciuminjekciót, majd még egy ampulla allergia elleni injekciót is beleöntöttem. Végül – bár nagyon izgultam – be tudtam a karjába szúrni az ellenszérumot, amelyet az izomzatba kell adni.

Tíz perc múlva a mentő is kiért, addigra már stabilizálódott Tibor állapota. Rögtön a sürgősségire szállították. A mentősök megdicsérték az életmentő asszonyt, segítsége nélkül Tibor ugyanis már nem élne.

– Ha csak ezért a tettemért születtem volna erre a földre, már megérte – vallja a történtekről Mária.

– Mire jött a mentő, a tanárnőnek köszönhetően jobban voltam. A kórházban azt tanácsolták, ne menjek többé méhek, darazsak közelébe, mert allergiás vagyok. Nagyon hálás vagyok a tanárnőnek, hogy megmentette az életem – búcsúzik meghatódva Tibor.

Rávilágított az eset, hogy fontos a felkészültség

– Azért mesélem el mindenkinek a történetet, hogy tanulságul szolgáljon. Emberi élet múlhat rajta, hogy tartanak-e az ellenanyagból, ez most bebizonyosodott – hangsúlyozza Sipos Lászlóné Hegedűs Mária. Szerinte törvénnyel kellene szabályozni azt, hogy a méhészek tartsanak maguknál kötelezően a vakcinából.

– Összetett ez a kérdés – osztja meg erről véleményét Molnár Ferenc, az Országos Magyar Méhészeti Egyesület megyei szaktanácsadója.

– Az egy dolog, hogy ott van az életmentő vakcina, de ezt nem biztos, hogy a méhész tudja alkalmazni. Ez akkor működhetne, ha lenne egy olyan személy a környezetében, aki be tudja és meri adni az ellenanyagot, vagy pedig maga a méhész végezne el egy olyan tanfolyamot, hogy tudja, hogyan kell beadni ezt az injekciót – vélekedik a szakember.

Hozzáteszi: valóban tanulságos eset lehet ez a méhészeknek, hiszen rávilágíthat arra, milyen fontos a felkészültség hasonló esetben.