Amikor még elmehettünk a sóhivatalba

Hírét városunkban utcanév és az egyik itteni sóházban született Verseghy Ferenc költő emléktáblája is őrzi. A sóhivatal fontos hely volt, az állam meg sem tudott volna lenni nélküle. A só kitermelésén és forgalmán uralkodóink már Szent István óta rajta tartották a szemüket, nevükben külön hivatalnok ügyelt rá.

A 15. században azt is törvénybe iktatták, hogy minden sóbánya a király tulajdona. A sóbányászat mindenkor az állam jelentős és megbízható jövedelmi forrása volt. Voltak korszakok, amikor fizetőeszközül is szolgált, például katonák zsoldját fedezte.

Hozzánk először a Tiszán vitték Tokajig és onnan tovább a szalacsi sóúton Szolnokig. Városunkban 1714-ben alakult meg a sóhivatal, aminek bevétele az országos haszon nyolcadát tette ki. Rajta kívül még tizenkét hasonló intézmény létezett határainkon belül.

A Magyar Nemzeti Levéltárban Fennmaradt tervrajza szerint hosszú, földszintes épület volt, fából készült raktárakkal. Személyzetéhez többek között három mázsamester, 3 mázsáló munkás, több írnok és szolgaszemélyzet tartozott.

Helye a Verseghy-emléktábla, s egy, a Damjanich János Múzeumban található régi metszet tanúsága szerint a mai Verseghy gimnázium táján volt. A sóhivatal szorosan vett feladatain kívül más hivatalt is ellátott.

Egy régi tudósítás szerint például rajta keresztül utalták ki a nyugalomba vonult állami tisztviselők pénzbeli ellátását. Így a vármegyerendszertől független csápja is volt a bécsi kamarának. 1847-ben a szolnoki szűkölködőknek búzára kiutalt négyszáz forintot is a sóház pénztárából fizették ki.

Az intézmény fontosságára való tekintettel 1848-ban meg külön őrséget rendeltek a védelmére. A sóhivatalok a 48-as forradalom idején az osztrák államhatalom szimbólumává váltak, így jelentős esemény volt, amikor épületükre a korábbi kétfejű sasos császári felségjelvény helyére magyar nemzetiszín zászlót helyezték el.

Természetesen a forradalomban született magyar állam sem tudta nélkülözni szolgálataikat. Az Arcanum-adatbázis szerint a szolnoki sóhivatal számára előírták, hogy napi pénzvételeiket a szandai csárdánál a Törökszent­miklóson lévő hadparancsnokság nyugtája ellenében az ezzel megbízott tisztnek adják át.

Vetter altábornagynak azt is megparancsolták, hogy a kifizetést akár karhatalommal is érje el, ha szükséges. A szolnoki sóhivatal feladatát betöltve, s az idők változása miatt ma már csak az emlékezetben él, utolsó megmaradt raktára talán az a fabarakk lehetett, amit a hajóállomásnál a nyolcvanas években bontottak le.