Egy karikaturista élete: László ma már igazi nyugdíjaséletet él

– Engem már egy csokiszökőkút is kitaszít – Dluhopolszky László karikaturista Cyrano de Bergerac-i iróniával szemléli önmagát. Nevetve meséli, hogy szolnoki tárlata éppen a csokifesztivál idején nyílt az Agórában, és hát látta, mi érdekli jobban az embereket...

– A karikatúrák korábban sokkal nagyobb népszerűségnek örvendtek. Az újságok rendszeresen leközöltek egyet-egyet, az olvasók pedig alig várták a következőt. Tudja, hogy a maguk lapjában (természetesen az Új Néplapról van szó – a szerk.) is publikáltam a hetvenes években? Meg a Jászkun Kakasban is! – árulja el László, vagy ahogy az olvasók emlékezhetnek a szignójára: DLUHO.

A ma már nyugdíjas grafikus igazi nyugdíjaséletet él. Ahogy fogalmaz, olyan ő, mint egy csomag, melyet ottfelejtettek a poggyászmegőrzőben.

– Ötven év alatt rengeteg helyen dolgoztam, és számos embert fedeztem fel. Nem kevés fiatalt oktattam, segítettem. Közülük egyetlen ember emlékezett meg rólam életrajzában. A következőt írta: a „Ludas Matyi akkori főszerkesztője fedezett fel”.

– Azóta úgy mutatkozom be, hogy én vagyok Akkori Főszerkesztő. Formabontó név, kétségtelen – jegyzi meg László, aki mindenből képes viccet gyártani. Amikor például a díjairól faggatjuk (van szép számmal!), így válaszol:

– Nekem csak gáz-díjam, villany-díjam, meg nyugdíjam van. Korábban mindig kiröhögtem azokat, akik annyira várták a tizenkettedikét, a nyugdíj érkeztét. Ma már én is ugyanúgy várom.

– Reggel négykor odaülök az ajtóba, és lesem, mikor jön a pénzes postás. És boldog vagyok, hogy libamájat eszünk egy napig!

Dluhopolszky László egy szavát sem szabad komolyan venni. Illetve mégis. Minden mondata mögött ott rejtőzik az igazság, chaplini humorba csomagolva. Kérdésünkre, hogyan született, születik egy-egy karikatúra, László elmesél egy történetet.

– Amikor a Népszavánál dolgoztam tíz éven keresztül, délután kettőkor bementem a napi szerkesztőhöz. Általában öt témát vittem Faragó elvtárs elé, aki gúnyosan mindig megkérdezte: „na, min nevet holnap az ország?”

– Én elmeséltem neki az ötleteimet, a válasz pedig imígyen hangzott rendszeresen: „Egyik se tetszik! Találjon ki másvalamit!” Én pedig ötig kitaláltam valamit, tizenkilencre lapot húzva. Hát így ment akkortájt a munka egy napilapnál...

Legutoljára a Nemzeti Sportnál dolgozott László. A sport a szíve csücske, ő maga is focizott, sőt, a nagybátyja Brazília bajnoka volt kétszer.

– Hatalmas elismerés volt ez a nagybácsinak, olyan siker, mint Grönlandon értékesíteni egy hűtőszekrényt. Ma már a Nemzeti Sportnál sem dolgozom. Itthon pláne nem, a munkám amúgy sem érdekli a családomat.

– A múltkor egy családi vacsora alkalmával édesanyám felkiáltott: „gyerekek, gyertek gyorsan, apátok benne van a tévében!” Erre a fiam csak annyit dünnyögött: „minek menjünk, egész nap látjuk...”

Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy a cinizmus mögött egy savanyú ember áll.

– Inkább egy vidám, életigenlő fickó vagyok. Úgy gondolom, a társaságomban eltölteni egy-két órát, jólesik másoknak. Én még munka közben is dumálok és viccelődök, ellentétben más kollégákkal, akiktől ha megkérdezik, hogy „miért haragszik rám, művész úr?”, csak annyit válaszol: „nem haragszom, nekem ilyen az arcberendezésem!”

– Engem a lányom vidít fel, ő lett olyan, mint én. Egyébként megsúgom: mostanság ment férjhez. Képzeljék, még unokám is van! Egy szőrös! – ujjong az örömapa. (Beszélgetőtársunk természetesen a család kutyájára, a két kilós Guccira gondol, még mielőtt félreértenék.)

– Fiamnak még nincsen párja. Egyszer egy szerelmi bánata után nagy okosan azt tanácsoltam neki, ha leviszi a kutyát sétálni, tíz percen belül egy lány leguggol hozzá, és kezdődhet a móka! Erre a fiam azt válaszolta, neki ehhez nem kell kutya, én meg ott voltam összetörve.

– Csak azért is kipróbáltam, vajon nekem bejön-e ez a kutyás ismerkedés. Lementem Guccival, pár percen belül jött is egy nő, rám kacsintott, majd kérdezte: hány éves? Hatvanhét! – feleltem kajánul.

– És a kutya? – kérdezett vissza, majd jött a következő kérdés. És hogy hívják? Laci bácsi! De a kutyát...? Majd: Mit eszik? Csontot! És a kutya? Őőő... – és a humornyista (ahogy aposztrofálta önmagát) tovább ontja a poénokat, mi meg nem győzzük a fejünket kapkodni, és a hasunkat fogni a nevetéstől.

Ezért nézzék meg Dluhopolszky László tárlatát az Aba-Novák Agórában, még ezen a héten! Mert a humorra – higgyék el – szükségünk van, mint egy falat kenyérre.